magabiztosság énerő Ericson modell bizalom akarat kontrollérzet szobatisztaságFotó: istock/Imgorthand

Ahány szülő, annyiféleképpen próbálja védeni, támogatni, segíteni, ösztönözni gyermekét. A célunk valahol ugyanaz: azt szeretnénk, hogy boldog legyen majd. Ám a hétköznapi helyzetekben egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy most hagyjam egyedül kísérletezni vagy védjem meg; hogyan segítsem kibontakozni? Pedig van 8 olyan „énerő”, aminek fejlődését szülőként mi is segíthetjük, s ezek révén képessé válik a gyermek saját boldogságának kialakítására.

XKK írása

 

0-2 év között a REMÉNYT adhatjuk

Életünk első szakaszában megszerezzük a meghatározó tapasztalatokat arról, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz: bízzunk vagy ne bízzunk? Ha szerető gondoskodást kapunk szüleinktől, ha alapvetően barátságos velünk a környezetünk, akkor a későbbiekben bizalommal fordulunk a külvilághoz.

Szülőként kiemelkedő fontosságú, hogy a gyermek által megélt minden krízishelyzetre gyorsan reagáljanak, – megetessék, ha éhes, észre vegyék, ha fájdalmai vannak vagy fél valamitől – ezáltal kialakíthatjuk benne azt az érzést, hogy számíthat a környezetére. Nem arról van szó, hogy minden kis nyögésre ugrania kell a szülőnek, hanem hogy kialakítsa azt a bizalmi kapcsolatot, hogy a gyerek tudja, ha éhes/álmos/fáj valami, akkor a szülei, környezete, segíteni fog. Azáltal, hogy megéli a törődést, a későbbiekben társaihoz is nagyobb bizalommal fog fordulni. Megkapja azt a reményt, hogy a világ egy jó hely, ahol számítanak az érzései, szükségletei, igényei. Ez az alapvető bizalom és remény szükséges ahhoz, hogy jó kapcsolatokat tudjon kialakítani embertársaival, ami a későbbi boldogulásához és boldogságához elengedhetetlen.

2-4 év között az AKARAT fejlődik

Ebben a korban a legfőbb kihívása a gyermeknek a saját test feletti kontrollérzetének kialakulása (ami például az ürítő funkciók szabályozásán keresztül valósul meg, vagyis pisilés, kakilás, szobatisztaság tartozik ide). Fontos, hogy a szülő megértő, türelmes legyen, ha ugyanis túlzott vagy túl korai elvárásokat támaszt, vagyis sietteti a gyermekét ebben, akkor a kudarcélmény általi megszégyenülés lesz a meghatározó, ahelyett, hogy higgyen magában. Ezzel megfoszthatjuk a gyereket annak megtapasztalásától, hogy képes függetlenül cselekedni, pedig ezek az élmények alapozzák meg az ember későbbi akaraterejét.

Aki tehát azt szeretné, hogy a gyermeke bízzon magában, az legyen nagyon türelmes a szobatisztaság kialakulásában, legyen partnere gyermekének, ismerje el a sikereket és ne siettesse. A gyerek általában megadja a jelét annak, ha készen áll: érdeklődést fejez ki, nyitottságot mutat a próbálkozásra – ekkor érdemes elkezdeni. Sokat segít ebben, ha otthon nem tabu a WC-használat, vagyis láthatja azt, hogy mások miképpen viselkednek ott. Ha pedig elkezdődött a próbálkozás, akkor ne szégyenítsük meg, ne szidjuk le, ha egyszer-egyszer nem sikerül, ha bepisil, bekakil. Akár hosszabb ideig is történhetnek balesetek, ez nem jelent rosszat, ne is éreztessük azt a gyerekkel, hanem egyszerűen legyen nálunk csereruha. Ha próbálkozásra, újrapróbálkozásra ösztönözzük és sikereit elismerjük, bízni fog magában és akaratában a jövőben is. Ja, és többségében nem segít, ha másokhoz hasonlítgatjuk, „bezzeg a Petike már nem pelenkába pisil”, azzal pont azt üzenjük neki, hogy ő rosszabb mint a társai. A nappali szobatisztaság kb. 3 éves korra jó, ha kialakul, a száraz éjszakák pedig sok gyereknél csak 5-6 évesen valósulnak meg, bár van, akinél már 3 évesen is. De ez nem verseny.

4-5 év között a SZÁNDÉK tanítható

A négy-öt éves gyerekek már nem feltétlenül csak a külvilág elvárásainak próbálnak megfelelni, vagyis már nem csak a szülő, óvónéni kedvét és szeretetét keresi, hanem elkezdenek saját célokat megfogalmazni és aszerint cselekedni. Ez a kezdeményezőkészség akkor marad meg később is, ha ezt erősítő visszajelzéseket kapnak. Mivel az ilyen korú gyerekek többsége már óvodába jár, ezért a környezeti visszajelzések kontrollja megoszlik a gondviselők, illetve az óvodapedagógusok között. 

Fontos, hogy a gyerekek azt érezzék, hogy a környezetük támogatja őket önállósodásukban: támogatást kapnak abban, hogy az ötleteik megvalósuljanak. Amennyiben ezt a segítséget nem kapják meg, könnyen érezhetik azt, hogy az ötleteik eleve butaságok, vagy kudarcra vannak elítélve, amitől bűntudat alakulhat ki bennük. Ha például a gyerek biciklizni tanul, fontos, hogy az első kudarcok után bátorítsuk, ahelyett, hogy szidnánk „ügyetlensége” miatt.

Szintén fontos, hogy ha a gyerek netán rossz elgondoláson alapuló célokat fogalmazna meg (pl. lehetetlen feladatot akarnak megvalósítani) ne tiltással vagy kinevetéssel reagáljunk, hanem próbáljuk meg őket olyan mederbe terelni, amely biztosítja a sikerélmény lehetőségét.  A szándék fejlődésében úgy is tudjuk támogatni, ha önálló elképzeléseiben, akaratában nem korlátozzuk túlzottan. Olyan könnyen mondjuk néha, hogy ezt ne csináld, azt nem illik, arra nincs most idő – de próbáljunk a tényleg fontos dolgokra koncentrálni, ha tiltani akarunk, de egyes apróságokban miért ne engedhetnénk, hogy gyakorolja a saját akaratának erejét? Hiszen most próbálgatja! Önállóságában úgy is tudjuk segíteni, hogy a képességeihez mérten bízunk rá feladatokat, felelősségeket adunk neki, persze vacsorát még nem tud egyedül főzni, de a terítésben már tud segíteni!

5-12 év között a KOMPETENCIA-érzet fejleszthető

A gyerekek többsége 6-7 éves kora körül iskolába kerül, ahol jól meghatározott elvárásokat kell teljesítenie, a tanáraitól pedig rendszeres visszajelzést kap. Nem véletlenül érzik sokan olyan fontosnak az iskola- és tanárválasztást.

Sok esetben versengés alakul ki ebben az időszakban a gyerekek között, az iskolai feladatok elvégzése kapcsán mért teljesítmény pedig a baráti kapcsolatokat és a szülői visszajelzéseket is befolyásolja. Ebben az időszakban a társak véleménye egyre meghatározóbbá válik a gyerekek önértékelésében. A szülőknek azonban ettől függetlenül fontos szerep jut abban, hogy az iskolai kudarcokkal hogyan küzdjön meg a gyerek.

Semmiképp ne büntessük, hanem a gyerekkel közösen beszéljük meg annak okait, hiszen nem tudhatjuk, miért nem sikerült azt megtanulni vagy beszámolni a tudásról. Lehet, hogy izgult, lehet, hogy lusta volt, vagy lehet, hogy szerelmes – hallgassuk meg. És segítsünk neki abban, hogy a későbbiekben el tudja kerülni az ilyen helyzetet. Egy gyerek nem lehet egyaránt kompetens a tananyag részét képező összes területen, ezért arra is lehetőséget kell biztosítani, hogy a gyerek a személyes érdeklődésének leginkább megfelelő egyéb területen, például a sportban vagy a zenében érjen el olyan teljesítményeket, amelyek kapcsán megélheti a kompetencia érzését.

Amennyiben a gyerek semmilyen területen nem kap pozitív visszajelzést a teljesítményére, kisebbrendűségi érzés alakulhat ki benne, ami később gátolhatja a képességei kibontakoztatásában, illetve a társas kapcsolatai építésében. Pedig mindenki jó valamiben. Ez nem csak egy mondás. Tényleg. Ki segítené őt rájönni, hogy miben jó, ha nem mi szülők, akik a legjobban ismerhetjük, támogathatjuk!

Persze az egyoldalúan pozitív értékeléseket is kerülni kell, hiszen ezek túlzott elbizakodottsághoz vezethetnek, amit a jövőbeli eredmények nem feltétlenül fognak visszaigazolni. Célunk, hogy reális önképe legyen, ehhez hozzátartozik az is, hogy valamiben nem a legjobb, valamiben nem ügyes. Bizonyos negatív visszajelzések szerénységre és reális önértékelésre nevelhetnek, ezért fontos a visszajelzések kiegyensúlyozottsága, illetve a gyerek támogatása azokon a területeken, ahol valóban van esélye a kiteljesedésre.

5. szakasz: 13-19 év közötta HŰSÉG tanulható

A serdülőkor az az időszak az életben, amikor a fiatalok különböző szerepekben próbálják ki magukat, és igyekeznek megtalálni azt a szerepet, amely a legközelebb áll alapvető személyiségjegyeikhez – másképpen fogalmazva a „Ki vagyok én?” kérdésre keresik a választ. Fontos, hogy a serdülőkor végére az ember megtalálja azt az egységet, ami identitásának magját jelenti. Ha a kipróbált szerepek egyike sem hozza el a várt megerősítést, a gyerek összezavarodhat, és egy egymással nem kompatibilis elemekből építkező konfúz identitást tehet magáévá, ami az önkeresési szakasz kitolódását eredményezheti.

Szülőként arra érdemes ösztönöznünk, hogy próbálgassa magát. Keressen olyan helyzeteket, próbálgasson ki különböző szituációkat, amiben rájöhet, miben jó, miben érzi jól magát, miben fejlődne szívesen. Ebben az életszakaszban a korábbiakhoz képest még inkább felerősödik a társak véleményére fektetett hangsúly, így a szülők lehetőségei korlátozottak. Adjunk neki teret és biztosítsuk azt a bizalmi és őszinte légkört, ahova visszamenekülhet, ha éppen túl távol merészkedett a kísérletezésben. Arra azonban mindenképpen figyelniük kell, hogy amennyiben a gyereküket rendszeresen negatív külső befolyások érik, például kiközösítés áldozatává válik, akkor segíteni kell neki, hogy a saját eszközeivel tudjon változtatni ezen a helyzeten, legrosszabb esetben pedig ki kell menekíteni abból a közegből, ami rombolja a személyiségét. Amennyiben a fiatal ebben az életszakaszban képes egy egységes énképet kialakítani, akkor a másokkal való együttműködése is zökkenőmentesebbé válik, és megtanul hűségesnek lenni másokhoz, akár komoly nézetkülönbségek esetén is.

Az ezután következő életszakaszok már a „nagybetűs” felnőttkorhoz tartoznak, amelyben a szülőknek kevés ráhatása van a személyiség fejlődésére, ezért ezek tárgyalásától most eltekintünk. Az érdeklődő olvasó azonban itt, itt, itt, és angolul itt is további érdekességeket találhat a témában.

Összegzés: Támogató szülőként egy autonóm gyerekért

 Ha szülőként ismerjük a fenti szakaszokat és a rájuk jellemző tipikus kihívásokat, feladatokat, amivel gyermekünk szembenéz, akkor könnyebben meg tudjuk érteni gyermekünket, mindennapi viselkedését, legyen az éppen egy elvonulás vagy egy dühkitörés. Ha szülőként képesek vagyunk változtatni szemléletünkön és nem formálni akarjuk gyermekünket, hanem a formálódását támogatni, akkor esélyesebb, hogy autonóm, énerős személyiséggé fejlődik gyermekünk, s talán nekünk is könnyebbé válik szülői feladatunk. Így mindenki jobban járhat.

magabiztosság énerő Ericson modell bizalom akarat kontrollérzet szobatisztaság

Erik Erikson amerikai pszichológus Freud tanításaira alapozva 1950-ben fektette le a személyiségfejlődést nyolc szakaszra elkülöníthető pszichoszociális fejlődéselméletét, amely azóta is meghatározó a személyiség kialakulásáról és változásáról folytatott tudományos vitákban. Az elmélet szerint az ember a különböző életszakaszok kihívásait teljesítve úgynevezett „énerőket” sajátít el, amelyek a későbbi életszakaszaiban is elkísérik, ezáltal személyisége egész életén keresztül fejlődik. A nyolc szakasz egyikének kimaradása, sikertelensége természetesen nem akadályozza a következő szakaszba való belépést, ugyanakkor az egyén kiteljesedésének gátat szabhat. Habár az elmélet számos eleme megkérdőjelezhető, így a szakaszok egymásra épülése és azok pontos elhatárolása, az alapvető logika, miszerint az ember az adott életszakasz kihívásait leküzdve léphet tovább egy következő szakaszba, változatlanul tartja magát. Az alábbiakban a születéstől a felnőttkor eléréséig tartó időszakra koncentrálva mutatjuk be ezeket az életszakaszokat, és praktikus tanácsokat adunk arra, hogy szülőként hogyan támogathatjuk gyerekünket az egyes szakaszok kihívásainak sikeres teljesítésében.