Amikor körvonalazódni kezd, hogy egy kapcsolat esetlegesen véget érhet, és először fogalmazódik meg, hogy a válás lehet a megoldás, akkor van egyvalami, ami jelentősen megnehezíti a döntést és később a tényleges lépéseket. Az, ha nemcsak két fél érintett, hanem van egy gyerek vagy több is. Amikor a kisfiam édesapjával egyszerűen nem működött a kapcsolatunk pontosan emlékszem azokra a képekre a fejemben, amik nagyon sokáig elodázták a döntésemet és arra is, hogy mennyire küzdöttem, hogy csúnya helyett valahogyan mégis szép, de legalább normális véget érjen a közös történetünk.

válás hogyan mondjam el szeretet pszichológus tartásdíj két apa

 

Képek a fejemben

Az utólag nevetséges képek a fejemben, tényleg sokáig kitartottak, hogy kicsit életben tartsák a félelmeimet. Ahogyan tolom a bevásárlókocsit a hétvégi bevásárláson, egymagam, a kocsiban ülő gyerekkel, miközben szemben velem családok nevetgélve mérik le a banánt. Kirándulás a kisvasúttal, ahol mindenkinek ott az apukája, csak az én fiamnak nincs. Az óvodai érkezések délután, amikor mellettem apukák veszik le a szandált a gyerekükről.

Aztán eljött az a pont, amikor nem volt mese, ugrani kellett és igenis eltolni egyedül azt a bevásárlókocsit. Megtörtént a költözés, a kisfiam édesapja többé nem lakott velünk. A képek valósággá váltak, de igaziból nem is voltak olyan ijesztőek, sőt, mivel a feszültségek, a problémák közöttünk a válással javarészt eltűntek, felszabadultabbak lettünk mindannyian.

A szomorúság ideje

Habár a kisfiam ebben az időben még csak három éves volt, mégis pontosan elmondtuk neki egy délután mi fog velünk történni. Ült a szőnyegen a játékaival, látszólag közönyösen feltett pár kérdést, amikre röviden válaszoltam és úgy tűnt, megértette, valahogyan megváltozik az életünk. Ilyen könnyen azért nem úsztuk meg, megviselte a dolog és tudtam az elején, ha kell pszichológushoz is elmegyünk. Nemcsak ő, én is. Nehéz és szomorú időszak volt, tényleg pszichológus lett a vége, sőt kiderült nekem van rá nagyobb szükségem, nem is a kisfiamnak, az én káoszomat kellett rendbe tenni, hogy ő is kisimuljon. Az édesapjával azonban mindvégig tartottuk magunkat ahhoz, hogy akkor jöhet, akkor viheti a gyereket, amikor csak szeretné, dacára annak, hogy mindkettőnkben volt azért harag a másik iránt. Egyvalamit azonban szem előtt tartottam és sosem felejtem el a mai napig; a kisfiam az apját mindenáron szereti, az én haragom nem rá tartozik, és ha valamiért ő haragudna az apjára az is jogában áll. Ha pedig úgy döntöttünk, hogy elválnak az útjaink, miért is utálnánk egymást a régi sérelmekért, amikor már nem kell nap, mint nap átélnünk, véget ért?

Egy gyerek két apja

Ezzel a kvázi krédóval igyekeztem minden nehézségen túljutni; a kevéssé rendszeresen fizetett tartásdíjon, a lemondott gyerekes napokon, a késéseken. Abban az időben sokan a fejemhez vágták, hogy hagyom magam kihasználni, ezeket a dolgokat ne engedjem, szálljak harcba. Nekem ez eszem ágában sem volt. Egyszerűen láttam, hogyha ugyanazokon a dolgokon, amik korábban a kapcsolatunk elromlásához vezettek elkezdek huzakodni, annak az lesz az eredménye, hogy a kisfiam rosszul jár. Miközben magától is látta az édesapja gyengeségeit, ehhez nem kellett egy harcos és felbujtó anya. Sőt, gyakran mondtam neki: „Tudom, hogy most szomorú vagy, de apa ilyen, fogadd el és tudd, hogy nagyon szeret téged.” 

Amikor megismerkedtem azzal a férfival, aki ma már a férjem és a kisfiamat közösen neveljük, teljesen egyértelmű volt, hogy szép lassan összeismertetek mindenkit. Pár hónap alatt, óvatosan a kisfiamat a barátommal, aztán egy óvodai rendezvényen a két férfit egymással. Mire iskolás lett a kisfiam teljesen természetes volt, hogy az első szülőin a két oldalamon ült a gyerek „két apja” is; az egyik a vérszerinti, a másik, aki neveli.

A fiam édesapja is megismerkedett egy nővel, akit ugyanígy vezettünk be a gyerekünk életébe és a születésnapján mindenki együtt van, mert abból nem lehet nagy baj, ha minél többen szeretik.

Ezzel nem véded

Teljesen biztos vagyok benne, hogy attól függetlenül, hogy törést jelentett neki a válás, mégis tökéletes biztonságban érzi magát. Maga körül tiszta viszonyokat, stabil kapcsolatokat lát, tiszteletet és a problémákkal való megküzdést is elsajátítva.

A környezetemben látok teljesen más példákat is és gyakran találkozom helytelenítéssel a saját történetem illetően. Éppen egy olyan ismerőstől, akik bár külön élnek, a hivatalos válásukba még az iskolás gyerekeket sem avatták be, mondván nem tennének jót ezzel a gyerekeknek. Az aktuális sérelmek folyamatosan napirenden vannak, a barátok és barátnők pár havonta váltják egymást mindkét oldalon.

Szerintem nem kell szakértőnek vagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember végiggondolja; vajon mit szólna hozzá ő maga, ha egy fontos döntésről csak utólag, évekkel később értesülne? Ha a feje fölött az ő „védelmében” elhallgatnának dolgokat? Mennyire szolgálná ez a bizalmat valami képzelt megóvással szemben?

Amikor a kisfiam társaságban elkezd az apjáról magyarázni és hirtelen hozzá teszi, hogy most éppen az „idősebb” vagy a „fiatalabb” apukájáról beszél, amikor a családról készült rajzain az összes fent említett szereplő színes és vidám társaságként szerepel, akkor egészen bizonyos vagyok benne, hogy minden nehézség megérte, igenis jól csináltam, mert ő az elvált szülők boldog gyerekének tökéletes példája.

Kárpáti Judit