trauma holokauszt transzgenerációs trauma zsidóságA fiam kilencéves. Focizik és kosarazik, imád rajzolni, bámulja a kedvenc vloggereit a YouTube-on, menő bakancsért és hátizsákért könyörög, idétlen poénokkal fáraszt, pont olyan, mint bármelyik kilencéves. És ott van mögötte egy tragédiákkal terhelt család története, aminek – akár akarja, akár nem – ő is az egyik szereplője. Hiába telt el több évtized, abban a hátizsákjában, ami nem annyira menő, mint amit az iskolába visz, egy csomó mindent cipel, amitől minden egy picit nehezebb neki. Kárpáti Judit írása.

 

A dédnagymama

A Wesselényi utcai zsidó iskola negyedik osztályában a barna hajú Grünberg Klári a héberóra utáni szünetben izgatottan vette át legjobb barátnőjétől a szombati zsúr meghívóját. A gondtalan tízévesek életét élve neki is, ahogyan a többi kislánynak az osztályban, élete jelentős eseményei közé tartoztak ezek az összejövetelek: forró csokival, kuglóffal és a fontos döntéssel, hogy milyen színű szalagot is kössön az édesanyja a hajába. 1930-at írt a naptár. A tízéves kislány nem sejtette, hogy két évvel később elveszíti imádott édesanyját, ahogyan az sem szerepelt az álmaiban, hogy huszonéves fejjel pincékben bujkál majd elsőszülött, két hónapos kisfiával, Pistivel, hogy a férjét, Schachter Lászlót elhurcolják, és a Vöröskereszttől csupán egy gyűrű érkezik majd haza, Laci már sosem. Grünberg Hermann kislánya nem gondolt arra egyetlen percig sem, hogy egyszer megtörténhet olyasmi, ami az egész családot szétszaggatja, és férjet, rokonokat veszít majd el hirtelen, örökre.

A nagypapa

Pisti az egykori kisfiú, – azaz apám – akit két hónaposan a pincében bújtatott az édesanyja, már úgy nőtt fel, hogy ismerte, és a saját bőrén érezte a történtek minden következményét. Kárpáti Istvánként felnőve már a neve is árulkodott arról, ami történt. Schachter Istvánból, a kis árvagyerekből lett később Kárpáti István, akit nevére vett anyja új férje, Áron. Eszmélésétől kezdve folyamatosan foglalkoztatta édesapja elvesztése, az antiszemitizmus pedig  nem ért véget a háborúval, így – apátlansága mellett – zsidó származásának hátrányaival is meg kellett küzdenie. Apám pedig egész életében cipelte magával a fájdalmát. Még az sem tudta enyhíteni, hogy évtizedes kutatás után végül apja nyomára bukkant. Megtudta, hogy édesapja harminchárom évesen, a koncentrációs táborok egyik legkegyetlenebbjében, Neuengammeben halt meg.

Az anya

A hetvenes években születtem, mire elérkeztek a nyolcvanas évek az iskolában, már velem is előfordult, hogy az egyik osztálytársam megkérdezte a többieket, tudják-e, hogy zsidó vagyok. Apámtól jól ismertem a családunk történetét, kiskorunktól tudtuk, mit is jelent a holokauszt, és ahogyan nagyobbak lettünk a testvéremmel, sorra megismertük a különböző történeteket arról, ki hogyan halt meg, vagy élte túl a borzalmakat. Habár az én életem már teljes családban, apával, anyával, testvérrel – és a nyolcvanas évek viszonylagos jólétében  – telt, mire felnőttem, olyan visszatérő problémákkal kellett megküzdenem, amelyeknek egyszerűen nem sikerült – sokszori nekifutásra, és a különböző terápiák által sem – a végére járnom. Egészen addig, míg a családállítás módszere segített abban, hogy felismerjem: a holokauszt traumája az, ami engem, a harmadik generációs túlélőt is mélyen érint, és dolgom van a feldolgozással.

A dédunoka

A kisfiam kilencéves. Azt még nem tudja, hogy milyen volt a neuengammei koncentrációs tábor a nyolcvannál is több külső táborával. Ez volt az észak-német térség központi koncentrációs lágere, ahol 1938-tól 1945-ig mintegy 55 000 fogoly lelte halálát. A láger halotti könyvének adatai szerint 1943-ban havonta 332-en haltak meg, 1944 decemberében már 2594-en, vagyis naponta 84-en. Az egyik ilyen napon pedig nagyapám, az ő dédapja volt talán a nyolcvannegyedik. A fiam három hetes volt, mikor nagymamám, az egykori barna hajú Klárika meghalt, másfél éves, amikor nagyapja, az apám – egy egész életen át magával vonszolt szomorúságát hagyva hátra – hatvanöt évesen meghalt rákban. Most kilencéves, és nem titkolom előtte, miért halt meg a nagypapája, ismeri a családunk történetét, természetes volt mindig is, hogy a kérdéseire a korának megfelelően, de őszintén válaszoltunk. Úgy nőtt fel, hogy a veszteség az ő életének is a része lett, nem tudtam ettől megvédeni. Aggodalmas és szorongó, ha a családtagok egészségéről, épségéről van szó, jobban, mint kellene, ahogyan indokolt volna az ő korában. Az életét – dacára annak, hogy a legnagyobb szeretetben és biztonságban neveljük – mégis úgy éli, hogy számára nagyon közeli a veszélyzóna. Hiába telnek el évtizedek, egy nép, egy család tragédiája nem oldódik fel teljesen a béke és a biztonság közegében sem.

Ajánlott cikkek:

Címlapfotó forrása: Kárpáti Judit