szülőknek pszichodráma családi minta nevelésFotó: istock/KatarzynaBialasiewicz

A gyermeknél tapasztalható magatartászavar, deviancia sokszor tünet: a gyerekben szökken szárba, de a szülőből eredhet. Hogyan ismerhetjük ezt fel? Illetve egyáltalán mit tehetünk, ha mi magunk sem ideális mintákat kaptunk? Mihalicz Csilla írása

 

Ha gyerekről van szó, a szülő esetleg csak annyit vesz észre, hogy csendesebb lett. Vagy ellenkezőleg, izgága. Rosszabbul tanul. Elmagányosodik. Verekszik. Hazudozik. A megoldást kereső szülő ilyenkor szakembert próbál keresni, hogy „gyógyítsák meg” a gyereket.

Így tett Mara is, pszichológushoz vitte visszahúzódó kislányát, és pár beszélgetés után ő maga lett a páciens. Merthogy kiderült, a kislány szorongása szorosan kötődik egy gyerekkori szexuális bántalmazáshoz, amely vele történt meg, és amelyről a kislánya természetesen semmit sem tudhatott. Éppen csak annyi történt, hogy számára bizonyos helyzetekben értelmezhetetlen volt az anyai reakció, és a zavar szorongó viselkedést indukált.

A nő az évekig tartó terápia után könyvet (Link: Anoni Mara - Bűn vagy bűnhődés) is írt, amely nemcsak a gyerekkori zaklatás életre kiható pusztító hatását mutatja, de azt is, hogyan alakítja a szülői viselkedést, hogyan lesz belőle legalább két generáción át hurcolt trauma (Link: Hogyan írd újra egy család történetét? A lánc megszakítható.).

 

Szülői vakfoltok

De nem kell, hogy kriminális ok legyen a háttérben, elég egy olyan sajnálatos történet, mint amilyen a válás (Link: A szépen válás művészete). Gyakori, hogy a válófélben levő szülők elkeseredésükben kígyót-békát kiáltoznak egymásra. A gyerekkel törődnek, próbálják is kímélni, csak éppen egymást gyűlölik: az univerzum kettéhasadt, és – a gyerek világképében – egymással harcban áll. Aki ettől általában hallgatag lesz, az iskolában esetleg változatlanul teljesít, mintha mi sem történne a lelkében.

Angéla egy ideig úgy látta, a fia nem is sínylette meg a család szétszakadását. De pár év múlva kezelhetetlen lett. „Miközben én megszakadok, hogy egyedül előteremtsem a napi betevőt, ő részegen jár haza, bandázik, lóg az iskolából. Hálátlan! Még csak beszélni sem tudok vele, mert hallgat, hazudozik, begubózik. Épp olyan, mint az apja! Tehetetlen vagyok, ahogy vele szemben is tehetetlen voltam.” A pszichológus számára, akihez Angéla elvitte a fiát, egyértelmű volt, hogy az anya az, akivel elsődlegesen foglalkozni kell - nem megfeledkezve persze a gyerek bajáról –, aki nem látott rá a saját válási traumájára, és arra, hogyan kezdte a fiában az elvált férjét látni.

Janda Zsuzsa pszichodráma vezető gyakran találkozik azzal a jelenséggel, amikor, úgymond, nem elsődlegesen azé a probléma, akié a tünet. Pszichodrámára elsősorban olyan gyerekeket visznek, illetve olyan felnőttek jelentkeznek, akiknek nehézségeik vannak abban, hogy mindennapi konfliktusaikat, indulataikat hatékonyan tudják kezelni, akik nem éreznek magukban elég erőt, önbizalmat, önérvényesítési nehézségekkel, szorongásokkal küzdenek. A foglalkozásokon szimbólumokból vagy aktuális témákból kiindulva helyzeteket, történeteket jelenítenek meg közösen, és ennek során keretek és szabályok adta biztonságos közegben válnak láthatóvá a problémák, a sérelmek és indulatok. A résztvevőkben is tudatosul a saját működésmód, miközben megfigyelhetővé válik a másfajta, „karcolásmentesebb” viselkedési forma.

„A kisfiún, akit azért hozott az apukája, mert a gyerek tikkelt, nem látszott, hogyan hatott rá a nyomasztó apai elvárásrendszer. De nem is igen tudott változni, amíg a papa nem tudott rá úgy tekinteni, mint egy önálló lényre, akinek szabad nem mindenben épp úgy viselkedni, ahogy a szülője elképzeli. A felnőtt csoportokban mindig a gyerekkorhoz megyünk vissza, és próbáljuk felfejteni, hogyan építjük be önkéntelenül a szülői elvárásrendszert a saját viselkedésünkbe, és kezdjük a saját gyerekeinktől is azt várni, hogy a mi saját meg nem valósított életcéljaink mentén haladjon.”

 

„Nem kell ahhoz rossz szülőnek lenni, hogy a gyerek kipróbálja a drogot”

A legalább 10 csoportos foglalkozás után a szakember elmondja a szülőknek, hogy a gyerek mit mutatott meg magából. „Gyakori, hogy a gyerekről beszélek, és a szülő elsírja magát, hogy ő ezzel pont ugyanígy van – mondja Janda Zsuzsa. - Akkor derül ki, hogy valami olyan átörökített mintázat van a háttérben, amelyet a gyerek a szülő változása nélkül nem valószínű, hogy meg tud oldani. Pláne, ha nem működik a kapcsolat. De sokszor nincs is komolyabb probléma, egyszerűen a szülőknek fogalmuk sincs róla, hogy a kamasznak az a dolga, hogy zárkózottabb legyen, és a szélsőséges érzelmi hullámzások is normálisnak tekinthetők. Ez már elég ahhoz, hogy elvesszen az érzelmi összhang.”

Tévhit, hogy ahol komoly probléma merül föl kamaszkorban, ott szélsőséges elhanyagolás áll a háttérben. Inkább az a helyzet, hogy megvan a mélyben a lelki kötődés, de a szülő legjobb szándéka ellenére félresiklott a kapcsolat. „Nem kell ahhoz rossz szülőnek lenni, hogy a gyerek kipróbálja a drogot – emeli ki Janda Zsuzsa. - Kérdés, hogy a deviáns viselkedést meddig érdemes tolerálni, hol a határ, amelyen túl valamit ki kell találni.”

De mit? És hogyan lehet a gyerek mellett állni úgy, hogy azt ő támogatásnak és ne lerázni való kontrollnak érezze? „Megvannak ennek a technikái – fűzi hozzá a szakember -, de ezeket persze nem a gyerek 16 éves korában kell előhúzni a varázslókalapból, amikor éppen tobzódik a helyzet, hiszen addigra már kialakult egy kommunikációs kultúra. Ha mindent megteszünk azért, hogy a kapcsolat megmaradjon, könnyebb lesz a krízishelyzeteket átlátni. Míg ha odáig fajult a helyzet, hogy ajtócsapkodással, részegen ordítozva kommunikálunk, akkor már borzasztó nehéz utat találni egymáshoz.”

Janda Zsuzsa hangsúlyozza, hogy a szülőnek mindig érdemes magában megkeresnie, hogy egy adott helyzetben őt mi mozgatja, miért úgy reagál, ahogyan. Érdemes abból kiindulni, hogy mindenki csak a saját viselkedésén tud változtatni, a másikat legfeljebb arról tudjuk tájékoztatni, hogy nekünk valami miért fáj vagy miért fontos, és mitől éreznénk jobban magunkat. „Például, ha szeretnénk elérni, hogy a gyerek jelezze, megérkezett valahová és jól van, akkor az a cél, hogy megértse az érzéseinket. Ne annyit fogjon fel az aggodalmunkból, hogy „na, a kontrollmániás anyám nem akar elengedni!” Hanem azt érezze: „fontos vagyok anyámnak”. Lehet, hogy ez utóbbi esetben is elfelejt életjelet küldeni, de talán nagyobb az esélye, hogy legközelebb megteszi, amire kértük (Link: Öt dolog, amit ha betartasz, pozitív szülő leszel).