Palya Bea interjú zene alternatívák minőségi időFotó: Emmer László

Palya Bea második gyermeke születése után épp a napokban tért vissza a koncertéletbe. Nem lehet azt mondani, hogy a gyermek és a zene kapcsolatát csak az anyasággal fedezte volna föl, hiszen mindig is tanított, tehát mindig is tudta, hogy a zene olyan varázslat kicsiknek és nagyoknak, amely összeköt, felszabadít, örömöt hoz, fájdalmat űz. Mihalicz Csilla interjúja

 

Téged – úgy tűnik nekem - nemcsak a zenélés izgat, hanem az is, hogy kiknek énekelsz, és rájuk milyen hatást gyakorolsz? Honnan jön ez? Zeneileg ki, mi hatott rád gyerekkorodban?

Nagy hatással volt rám jó néhány idős ember, akik népzenei gyűjtések során vagy hangfelvételeken énekeltek nekem. Különösen Simon Ferenc Józsefné, egy moldvai néni. Csak felvételről ismerem a hangját, de mintha a szobámban ült volna egész gyerekkoromban. Később - persze sok más énekes dalszerző mellett - Joni Mitchell zenéjének őszintesége is nagyon megszólított. Hatott rám Bach muzsikája, indiai, arab, perzsa zenék, bolgár és cigány zene, Sebő Ferenc… - az alaprétegeimet részben belőlük építettem.

Ha a zenéről, mint kommunikációs csatornáról beszélünk, mi érdekel ma?

Főleg a zene által létrejövő kapcsolódás izgat. A pályám elején a visszajelzések inkább azért számítottak, hogy érezzem, jó vagyok és szerethető – élveztem, hogy dőltek rám a melléknevek. Ma inkább a hallgatóim saját élményeit és történeteit kapom visszajelzésképpen, amelyeket a dalaimhoz kapcsolódnak, és valamiféle megnyílásról, aha-élményről számolnak be, hogy ők is hasonlóképpen éreznek, mint ami a dalokból kisugárzik. Ahogy árad felém a bizalom, melegség, abból töltekezem.

Mi van a zenében, ami többet mond a szónál?

Olyan, mint egy ölelés. A rezgések valahogy azonossá formálják azokat, akik hallgatják – talán ebben rejlik a fizikai titok. Elég, ha a babáját énekkel altató anyára gondolunk. (Az én napjaim nagyrészt erről szólnak most.) Van a zenében, különösen az emberi hangban, valami tudat felett álló, a zsigerekre ható, az érzelmeket felkavaró, nem-verbális, és csak félig érthető mágia. A dal a legerősebb üzenetközvetítő forma, életeket képes megváltoztatni, az egyszerűsége és természetessége, ugyanakkor komplexitása révén.

Palya Bea interjú zene alternatívák minőségi időFotó: Emmer László

Ez vezérelt, mikor kitaláltad az Álomturnét, melynek keretében jártál cigánytelepeken, börtönökben, fogyatékos intézetekben és nevelőotthonokban?

Részben a kíváncsiság, de az is, hogy valamiképpen én is „fogyatékossággal élő”, bebörtönzött vagyok, úgyhogy közösséget éreztem ezekkel az emberekkel, gyerekekkel. Kíváncsi voltam, mit tudok elérni náluk a zenével. Megkérdeztem tőlük koncert közben, mi az álmuk, mivé szeretnének válni, legyen az a fogorvosi szakma vagy földkörüli utazás. Aztán mikor elkezdtek mindenféléket mondani, és közben jókat nevettünk, kértem őket, válasszanak ki egy hangszeres kollégát és kérjék meg, hogy játssza el az álmukat. Az ötlet sikerében sokat számított, hogy bevetettem a humort, és hogy szimbólumokkal dolgoztunk, hiszen az álmaikat rövid zenei improvizáció formájában láthatták megvalósulni. Nagyon sokat kaptam ezektől a találkozásoktól. Láttam a börtönben zord arcú nehézfiúkat meglágyulni - könnyek közt kértek tőlem még egy dalt. Ezek a tapasztalatok visszaadják a hitemet abban, hogy az ember földi pályafutását szeretni való, eredendően jó lényként kezdi.

Sikeres szólókarrierrel a hátad mögött miért érezted szükségét továbbra is, hogy zenét taníts gyerekeknek?

Igazából mindig is tanítottam, kamaszkorom óta, előbb néptáncot, aztán éneket. Ez valószínűleg az egész pályámat végigkíséri. Most az út közepén tartok, de egy szakasznak vége van: mostanra átírtam egy csomó otthonról hozott sémát - a falusi lányét, aki tele van komplexusokkal, és akinek megmutatták, milyen irányban szabad menni. A kacskaringós pályámmal be tudtam bizonyítani, hogy azzá válhatok, amivé megálmodom magam. A kreatív alkotói folyamat nagyon jó eszköz ehhez, különösen a zene. Egyszerre verbális és non-verbális, egyszerre hat az elmére és a lélekre, és képes változást elérni. A dalok megváltoztatták az életemet, és ezt szeretném közvetíteni másoknak is. A zene bennem egy természetes hangkiadási vággyal, szándékkal fonódik össze, és nem olyan fogalmakkal, mint a tananyag, kórus, kotta, sztárvilág, mikrofon, TV-show… - ezek társulnak ma a gyerekek fejében az énekléshez, sokat kérdezgetem erről őket. Számomra az éneklés összefügg az örömmel, hiszen a fizikai rezgés önmagában is jó testérzeteket kelt. Meg azért is, mert az énekléssel ki tud jönni az, ami belülről kikívánkozik. Így a hang kapcsolódhat sokféle érzelemhez, szomorúsághoz, diadalhoz, vagy mint hajdan a vadászó törzseknél, lehet akár önbátorító ordítás is.

Hogyan lehet a gyerekekből előcsalogatni a zenét? Milyen kreatív ötletekkel hívod játékba őket?

Amikor belépek abba a térbe, ahol gyerekek vannak, akkor én is meseszereplővé változom, és együtt mozgok az ő képzeletvilágukkal. A gyerekekben eleve ott van a hangok, a ritmus és a játék szeretete. Kérdés, hogy mit nevezünk zenének. A Nappali dalok című könyvemben épp erről írok, hogy minden hang zenévé válhat. A gyerekek egész kicsi koruktól játszanak a ritmussal, hangokat adnak ki, tapsolnak, csörömpölnek kanállal, meg amivel csak tudnak. John Cage is erről beszélt, hogy nemcsak a nagy rendszerek által közvetített hangsorokat kell zenének tekintenünk, hanem az egészen kezdetlegeseket is. Ha azt mondjuk, hogy az is zene, ha összeütjük a tenyerünket, rácsapunk a combunkra és énekelünk hozzá három hangot, akkor meg lehet alapozni egy alaptudást, anélkül, hogy bekerülne a képbe a tanulás „fogcsikorgatós” része. Kulcskérdés, hogy meg tudjuk őrizni a zene játékos alaphangulatát, hiszen a zene „feladata” a kapcsolatteremtés. Az egyik kedvenc gyakorlatom - itthon is szoktuk játszani a kislányommal, Lilivel -, hogy elővesszük az ukulelét, és egy-két hangot lefogva pengetjük, közben énekmondó stílusban elmeséljük a napunkat. A végére annyira elkezdünk nevetni, hogy mindenkinek megjön a kedve beszállni, és mondani valamit a napjáról. A Nappali dalokban ilyen gyakorlatokat szedtem össze. A Szaladnak a madarak a tetőn című játékhoz csináltam egy kis mozgásos „koreográfiát” is: a madarak kaparászását hátcsapkodással utánozzuk, a macskák osonását simogatással, a menyét szökkenését csiklandozással, és garantált a nevetés.

A kicsik még csillogó szemekkel reagálnak a zenére, a nagyobbak viszont bezárulnak, és azt mondják – miközben folyton zenét hallgatnak -, hogy ők nem tudnak és nem is szeretnek énekelni. Miért van ez?

Nagyon hamar elvárások kezdik körülvenni az éneklést. Kellenek olyan tanárok – és ilyenek szerencsére vannak szép számmal –, akik lelkesedésükkel nemcsak a zenei tudást, de az örömöt is átadják. Az így létrejövő kapcsolatban rengeteg egyéni kreativitásra nyílik tér. Sok olyan tanítványom van, akikben ezt valamikor elfojtotta a környezetük, azzal, hogy „te nem is tudsz énekelni”. Pedig a zene mindenkié, énekhangja mindenkinek van, kinyithatja a száját, sóhajthat, kiabálhat. Egy ilyen mondat nemcsak az énekszót, de az érzelmi kifejezések széles skáláját is eltünteti a lélek palettájáról: aki nem mer énekelni, az nem mer kiabálni, sírni, gyengédséget vinni a hangjába – ezek is az éneklés körébe tartoznak.

A gyerek nem kicsi felnőtt, hanem gyerek, ezt mindig elfelejtjük. Mi az, amiben alapvetően másképp kell közelítenünk hozzájuk?

Rájuk kell hangolódni, és ez sokszor nem a szavakon múlik. Ha bemegyek közéjük, csak beleszagolok a levegőbe, és már meg tudom állapítani, mennyire fáradtak és mire volna igényük. A zene, a mozgás és a tánc segít abban, hogy megteremtsünk egy világot 1-2 óra alatt. Nem fix tananyaggal érkezem, hanem a zenét körüljáró kreatív gyakorlatokkal. A gyerekeknek szóló legszebb munkáimat maguk a gyerekek inspirálták. Az Álom, álom kitalálom énekelt mese úgy született, hogy a gyerektáncházban másfél óra után, látva a csillogó szemeket elindultunk megkeresni a rózsát, amit ellopott egy gonosz boszorkány… És a mese elkezdte írni magát. A tanulás mindig oda-vissza működik, azért tudok én gyerekekkel foglalkozni, mert partnernek tekintem őket. Az vezérel, hogy találjunk ki valami jót, és használjuk ezt az órát arra, hogy valami igazán emlékezetes élménnyel gazdagodva menjenek haza. Egy kis kavicsot dobok az emlékezetük tavába, és közös játék lesz belőle. Ezt a saját gyerekeimmel is próbálom alkalmazni, mert az kihívás, amikor próbáról hazaérkezve egy fáradt, de még pörögni kívánó óvodás vár, és valamit ki kell találni, hogy egymásra hangolódjunk – ebben segít a mozgás, birkózás, a szerepjátékok, a táncolás és persze sok-sok zene.

Palya Bea interjú zene alternatívák minőségi időFotó: Emmer László

Az oktatási rendszer és általában a felnőttek mit rontanak el a gyerekeknek való ismeretátadásban?

Carol S. Dweck amerikai pszichológus hangsúlyozza a rögzült és a fejlődési szemléletmód különböző eredményességét. Dweck kutatásai során azt tapasztalta, hogy ha a gyereket a tehetségéért dicsérjük, vagyis azt mantrázzuk, hogy „szép vagy, ügyes vagy”, azzal valójában gátoljuk a fejlődését. Az teher is tud lenni, ha valakit kikiáltanak „tehetségnek”, mert attól kezdve a saját tehetségéhez fűződő elvárásoknak kell megfelelnie. Míg ha a folyamatra adunk visszajelzést, például, hogy „hű, de érdekes színeket használtál”, vagy, hogy „nagyon tetszik nekem, hogy megpróbáltad még egyszer”, akkor a következő alkalommal a folyamatra helyeződik a hangsúly, és magát az alkotást fogja izgalmas kihívásnak tekinteni. A zene kreatív alkotói folyamatot kínál a gyerekeknek, ha jól tanítjuk őket. A „jól tanítás” azt jelenti, hogy úgy adjunk kereteket, hogy azon belül legyen szabadságuk. Másfelől, az ő legfőbb információ-forrásuk nem az átadott tananyag, nem a szavak vagy a hangok, hanem a tanár lénye. Ez a fajta személyesség képes a lelkesedést, a közös varázsolás izgalmát fenntartani, és felvillantani a közös éneklés során, hogy ezt az egészet szenvedélyesen lehet imádni. A hang, az éneklés: kapcsolódási lehetőség, az életerő megtapasztalása, nem pedig házi feladat, tananyag. Persze a játékosságba vetett alaphitet megtartva rendszereket is lehet felépíteni, de az egyensúlyra vigyázni kell. Amikor a kislányomnak bonyolultabb dolgokat is elkezdtem tanítani, akkor éreztem, hogy vissza kell vennem, hogy élmény maradjon a zene. Fontos, hogy a gyerek ne teljesítsen, hanem játsszon a hangokkal. Hogy később mit kezd vele, zenehallgató lesz vagy zenecsináló, az már egyéni történet. Számtalan lehetőség van arra, hogy beépítsük a zenét az életünkbe - az otthoni énekelgetéstől a koncertező énekessé válásig széles a paletta.

Igaznak tartod, hogy a zene lehet prevenciós „eszköz”? Milyen tapasztalataid vannak erről?

Például az, hogy ha szorongok, akkor énekelek. Öntudatlanul. Számtalan kutatás igazolja, hogy amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni. Így működik az agyunk. A fesztiválok dömpingje is erről szól - az embereknek jólesik tömegben énekelni ugyanazt a dalt, megélni a valahova tartozás érzését, istenként imádni egy előadót, megszabadulni a feszültségektől. De a legszebb példám az, ahogyan mondókázom, énekelek a gyerekeimnek: a varázsénekek elűzik a hasfájást, a lázat, a félelmet, a szorongást.