A gyereknevelés kapcsán – azt hiszem –nem a közösség, és annak szerepe jut először eszünkbe. Legtöbben azt gondoljuk, hogy egy sor más dolog van, ami ezelőtt áll: a család, mi magunk, a szülők… és nem úgy tekintünk a gyerekünk életére, mint amit meghatároz a közösség. Egészen más szempontból tekint erre Kovács Edit, a Közösségfejlesztők Országos Egyesületének elnöke, és őt hallgatva nagyon hamar rájön az ember, milyen kézenfekvő is, hogy a közösség az első perctől mindent meghatároz. Kárpáti Judit interjúja.

 

Egyértelmű, hogy a család az első- és legmeghatározóbb közege egy gyereknek. Mi az, ami emellett igazán hat még, ami a legjobban alakítja?

„A környezetnek kiemelt szerepe van az első pillanattól kezdve, minden gyereknek van egy mikrokörnyezete; ez a család, illetve az, ami a családot jelenti számára, abban az esetben, ha, mondjuk, nevelőotthonban vagy állami gondoskodásban él. Ez a természetes közege, ami a legmeghatározóbb minden tekintetben. Ha egy hagymához hasonlítjuk a közegünket, akkor az első réteg a család, a második pedig a környék lenne. Azok az emberek, akik között élek, de nem a családom tagjai. A szomszédok, az utcában lakók, az utca, a játszótér népe, ezek nem tudatosan, de mind a szocializációnk tereit jelentik. Az egyes lakásokban kialakul az otthon „klímája”, jellemzi egyfajta beszédmodor, ahogyan a családtagok beszélnek egymással, szokások sokasága, sokat jelent az is, hogy hány más ember fordul ott meg, mennyire csendes, mennyire izgalmas ott élni. De az otthon fogalma nem szűkíthető le a családra, az otthonba beletartozik a környék is, amit mindennap használunk. Meghatároznak bennünket a mindennap látottak, tapasztaltak, például, ha az arcok fáradtak, az emberek undokak, veszélyesek… vagy szürke a környék pont ugyanúgy, mintha nagyon zöld vagy túlingerelt.”

Az is probléma lehet, hogy egy környék túl zöld?

„Ha valaki vidéken, egy tanyán lakik, és négy kilométert gyalogol a buszig, ami elviszi az iskolába, és hazafelé sietnie kell, mert később már nem jön másik busz, akkor hiába szép a természeti környezet, valószínűleg, nem hat pozitívan a szociális fejlődésre. Egy tanyán, ahol rengeteg a zöld, de túl kevés az ember, pont úgy felborulhatnak az arányok, mint azokban a nagyon elzárt családokban, ahol lehet, hogy gyönyörű kertes környezetben élnek, sok ember között, de a házból, a kertből és a közvetlen környékről nemigen mozdulnak ki. Márpedig ezeken múlik minden; ez az arányjáték egy fejlődési esszencia; meghatároz minket, milyen arányokat kaptunk a családunktól. Ettől függ, mennyire képes egy gyerek megtanulni a kötődést, hogy mekkora szabadságot kap a választásaiban.”

Erre valószínűleg egyáltalán nem gondolnak a szülők, amikor a mai kertes házakban felépítenek a kisgyereknek egy komplett kis játszóteret, és nem is járnak emiatt a közös játszótérre. Úgy gondolják –a legjobb szándékkal –, hogy ők aztán tényleg mindent megadnak a gyerekeknek, amit csak lehet.

„Van homokozó, hinta, medence, mindenből van egy, csak játszótárs nincs, jó esetben a testvérek. De más gyerekek, akikkel meg lehetne tanulni egy sor dolgot, nincsenek. Nagyon fontos, hogy ebben az időszakban milyen társas ingerek érik a gyerekeket, hogy zárt-e a közeg vagy nyitott. Hogy eljárunk-e közösségbe, hogy részt veszünk-e valamiben, ami helyben van. A játszótérre mindenből levisszük a sajátunkat, és vigyázunk rá, vagy úgy megyünk le, hogy a játékok itt összeadódnak, mi is viszünk le valamit, más is. Hogy mi a viszonyunk a tulajdonhoz, a kölcsönhöz, a szabályokhoz és azok megszegéséhez. Ez nem szegénység vagy gazdagság, hanem szülői attitűd kérdése. Az otthon nem egyszerűsíthető le rokoni kapcsolatokra, és az otthon falán belülre. Mert amikor egy lépcsőházban egy goromba, idős néni jön szembe, aki vissza sem köszön, akkor azt tanulom meg, hogy az idős emberek gorombák, és nem köszönnek. Ha az anyukám tiszteletlen a nénivel, esetleg hozzá sem szól, az is belém ivódik. Egészen mást lát, tanul egy gyerek, ha hazafelé becsöngetünk a házban lakó nénihez, és beadunk három zsömlét, mert nekünk egyszerűbb volt megvenni az esős időben. Ha egy kisgyerek úgy nő fel, hogy a szülei idegenekhez is képesek kapcsolódni, beszélgetésbe elegyedni, akkor tudja, létezik olyan, hogy „csak úgy” megszólítok egy embert. Nem kell megszólítanom, de ha akarnám, akkor tudom, hogyan kell csinálni, mert láttam az édesanyámtól, édesapámtól a saját környezetemben. Ezek mind a titkos összetevői a szocializációnak…”

Azt hiszem, ez egyáltalán nem magától értetődő a mai szülőknek…

„Amikor a családban a szülőket emlegetjük, valamilyen profi, hivatásos szerepre gondolunk, pedig egyetlen ember sem születik szülőnek. Hiba volna azt képzelni,hogy amikor gyereke születik az embernek, akkor mindent tud, ami ehhez szükséges. Lényeges, hogy hol válunk szülővé, milyen minták alapján, ki beszélgetett velünk erről az életünk során. Szóval a szülővé válás ugyanolyan szocializációs folyamat, mint a gyerekből felnőtté válás.” A kötődés jelentőségére egyáltalán nem gondolnak a szülők, amikor felépítenek a kisgyereknek egy komplett kis játszóteret, és nem is járnak emiatt a közös játszótérre Fotó: Bellai László

Ebből is az derül ki, hogy egy családnak mennyi mindenben tud segíteni egy környék.

„Igen, mert nemcsak arról van szó, hogy elviszem-e táncházba vagy lovagolni a gyerekemet, hanem, hogy nekem felnőttként van-e valamilyen kapcsolatom azzal a hellyel, ahol a családomat alapítottam, ahol gyereket vállaltam, ahol vele élek. Vagy a sterilitást, a neutralitást tanítom neki: van az otthonunk, és van a bölcsőde, óvoda, iskola, a kettő között pedig a lehető legrövidebb, leggyorsabb utat tesszük meg, és ha lehet, nem szólunk senkihez. Ezek a dolgok funkcionálissá teszik az otthont. Pedig nagyon lényeges, hogyan alakulnak a gyökerei a gyerekeknek, hogyan születnek a kötődési elemek. Mit fog később mondani, amikor arról beszél, hol született, hol élt gyerekkorában, mit kapott attól a helytől. Ha valakinek vannak gyökerei, akkor ő is tud kapcsolati hálót teremteni maga körül, mert látott erre mintát. Tudja, hogy nem kell mindenkivel mély barátságot ápolni, mindenkit beengedni a szíve kellős közepébe, de attól még helye lehet neki egy külsőbb héjon.”

Mégis mit tud tenni egy fiatal család ma azért, hogy a gyerekének megteremtse ezeket a kötődési elemeket, és ehhez valamivel tudatosabban közelítsen?

„Van egy mozgalom, – a szomszédság jelentőségének növelése a célja – ami azt mondja, hogy „a mai társadalomban egy jó szomszéd többet ér, mint egy távoli rokon”. Mert egy csomó dolog lokálisan születik, pláne a családalapítás ideje alatt. Hogy elhozza-e a szomszéd anyuka az én gyerekemet is az oviból, ki locsolja meg a virágot, míg elutazunk, leszaladhatok-e valakihez, ha szükségem van két tojásra, leolvassa-e a villanyórámat a felső szomszéd… Az idegrendszer fejlődésének is jelentős állomása van kettő és hatéves korban. Ha ebben a korai szakaszban nagyon kevés kapcsolatom volt, nem vett körül sok különféle arc, és főleg inkább a mély kapcsolatok erősödtek, akkor később nehezen tudnak beépülni az elfogadási zónámba azok, akik különböznek akár kor-, rassz- vagy egyéb jegyek alapján. Mert nem tudom majd, hogy őket hova tegyem az életemben, a biztonsági klímámból ugyanis nem következik. Ha nagyon homogén a világ, amiben élek, akkor a világ is nagyon homogén lesz, és egyre többet kell dolgoznom, ha színesebbé akarom tenni, és azt szeretném, hogy ebben elférjenek mások is. A másokkal való találkozások nyitottabbá tesznek, ha elkülönülünk, bezárjuk a világunk.”

Ajánlott cikkek:

Címkék: megtartó közösségek, Közösségfejlesztők Országos Egyesülete, Kovács Edit, kötődés, gyenge kapcsolatok, erős kapcsolatok

Címlapfotó: Bellai László