Az amerikai költő, Yeats szerint az embernek muszáj döntenie, éltében vagy művében törekszik-e tökélyre. A 82 évesen nemrég meghalt költő-énekes Leonard Cohen ezt a döntést talán egész életében nem tudta meghozni. Talán nem is akarta. Nagy költő akart lenni, és jól akart élni – ez utóbbiba beletartozott az élet érzéki élvezete. Így aztán három erős szenvedélye volt – ahogy maga megfogalmazta -: a hasis, a konyak és a neurotikus nők. Elsősorban európai rajongótáborára volt nagy hatással költészete és életformája egyaránt. Élete későbbi szakaszában felismerte életmódja ártalmasságát, és egy zen buddhista kolostorból megtisztulva jött elő.

Mihalicz Csilla írása

Leonard Cohan függőség gyógyulás

 

Egy modern trubadúr utazásai

A Montreálban litván eredetű zsidó családban született Cohen számos olyan családi örökséget hordozott, és részben ezekből eredeztethető belső éhséget táplált gyerekkora óta, amelyek kiszolgáltatottá tették őt e három emésztő szenvedéllyel szemben. Korán elhunyt, sok háború okozta fájdalommal küzdő apja, depresszióra hajló anyja, a pogromok előle menekülő ősök tapasztalatainak lenyomata a családi tudattalanban, saját otthontalanságérzete olyan közösségekben, amelyekben ha nem is kirekesztett, de gyanakvással kezelt kívülálló maradt… – kevesebb is elég, hogy valaki fogékony legyen szocializációs pótszerek iránt. Életrajzírója, Tim Footman körültekintően elemzi, ahogyan Cohen „beatnik” hajlamai szép szisztematikusan fölépítettek egy, a függőséggel élete nagy részében inkább kevesebb, mint több sikerrel, de derekasan küzdő művészi utat, melyben a drogok sokáig amolyan szükséges rosszként - mint költői kellék és mint jutalomfalat - játszottak szerepet.

Tripes sztorik

Amikor első kötete megjelent Montreálban, felment egy hallucinogén peyote-tal a város nevét adó domb tetejére, és lenézett rá. Úgy érezhette, nincs elég magasan. Amikor költői elismertsége éppen elindult volna Kanadában, egy ösztöndíjnak köszönhetően előbb Angliába, majd a görög Hydra szigetére utazott inspirálódni, ahol olyan művész-közösségekbe csöppent, amelyek a testi élvezetek széles skáláját kínálták föl: ipari mennyiségben fogyasztott amfetamint, LSD-t, hasis, szexelt, amennyit csak tudott, és hallgatott countryt meg görög dalokat. Közben néha csiszolgatta a regényét.

„Rengeteg tripes sztorim van, mint mindenki másnak – mesélte erről az időről Sylvie Simmons zenei újságírónak. – A ház oldala mellett volt egy szemétdombféleség, amelyen minden tavasszal ezrével nőttek a százszorszépek, és én meg voltam győződve róla, hogy különleges kapcsolat van köztünk. Úgy tűnt, mindig felém fordítják apró sárga arcocskáikat, és mosolyognak, valahányszor csak énekelni kezdtem vagy kedvesen megszólítottam őket.” Akkori bohém életét úgy tudta fenntartani, hogy hosszabb időre Kanadába utazott vissza pénzt keresni.

Ezzel a háttérrel készült el két olyan regénye, amelyek közül az első meglehetősen önéletrajzi ihletésűnek tekinthető, a másodikkal pedig (elsősorban pornográf és agresszív jelenetei miatt) - egyszerre érdemelte ki az „igen figyelemreméltó” és a „Kanadában írott legvisszataszítóbb könyv” minősítést. Több regényt nem írt. Saját bevallása szerint szembe kellett néznie azzal, hogy az írásból nem fog tudni megélni. A döntést, hogy betör a zeneiparba, hirtelen hozta ugyan meg 1966 körül, bár akkor már egy ideje zenélgetett. Gitározni és dalokat írni állítólag azért kezdett, mert azokkal lehetett legjobban csajozni. Strófái többek voltak dalszövegnél, bősz kritikusai szerint kevesebbek versnél. Egy tisztelője szerint valójában nem is költő akart lenni, hanem modern trubadúr. Utóbbiak szerint munkássága egész életében ebben a köztes sávban maradt: önmagával folyton elégedetlen dalköltő. Életrajzírói, és a munkásságát mélyebben elemzők számára összetett és feltátásra váró kérdés, hogy hol van a helye ebben a történetben a drognak. Feledni segített, hogy nem elég sikeres, hogy nem elég jó? Vagy elengedhetetlen volt az inspirációhoz és a turnék elviseléséhez, a szükséges fordulatszám eléréséhez? Alighanem ez mind benne volt, és még több.

Egy 1974-es interjúban, amelyet Robin Pike készítette a ZigZag Magazine számára, Cohen múlt időben beszél a kábítószerek fogyasztásáról: „A fű borzalmas. Nem is mondom ezt senkinek, mert úgysem hisznek nekem. Óriási kultúrája van a füvezésnek, sokáig magam is szívtam, tudom, miről beszélek, és azt is tudom, hogy a mi kultúránk nem elég bölcs ahhoz, hogy kezelni tudja a drogokat. Használjuk őket, aztán írunk róla költői sorokat. Nem vitatom ezeknek a műveknek a csodálatosságát, de a magam részéről megtapasztaltam mindennek az ártalmasságát: tudatosult bennem, hogy mit tett velem és másokkal. Használtam drogokat, majdnem mindent, amit csak az utamba került. Minden létező módon. Azt gondolom, hogy ezeknek a szereknek a gondatlan, válogatás nélküli használata a szentséges, rituális és mély hatalmuk megértése nélkül életveszélyes.”

Olykor nagyon is tudta, hogy ki és mit ér

Ha feltételezzük, hogy őszinte volt, akkor alighanem egy rövid tisztuló korszakában készülhetett az interjú – sok ilyen volt. Folyamatosan küzdött a kétségeivel, sóvárgásaival, a fájdalommal, amit egészséges párkapcsolatra képtelen természete okozott a nőkben, akik szerették, kínozta a hangja elveszítése fölötti aggodalom. A tombolások és önmegtartóztatások hullámvasútján egyensúlyozott. Művészi karrierjét a végletek közti csapongás és őrlődés kísérte végig. Olykor nagyon is tudta, ki és mit ér, máskor alig-alig védte magát, amikor úgy kommentálták dalait, mint amelyek „a nyavalygáshoz és csuklóvagdosáshoz gyártanak kísérőzenét”. 

A hetvenes évektől húsz éven át folyamatosan turnézott, ezekkel az árnyakkal kísérve, amelyek olykor koncertjeit is katasztrofális afférokkal súlyosbították - ezek mögött komoly drogfogyasztása állhatott. Különösen a korai turnék során, amikor még a The Army nevű zenekara kísérte, fellépései az erőszak és a káosz peremén egyensúlyoztak, később a pia, drog és szex szokványosabb élettílus-elemei kísérték. Koppenhágában egész közönségét meghívta a szállodájába, egy provence-i fesztiválon zenekara lóháton hágott a recsegő-ropogó fából készült színpadra, írja Tim Footman.

Ajánlott cikk: "Ha van egy összetartó erő a zenekarban, akkor egymásra is figyelnek. Nálunk is volt az, hogy koncert előtt ésszel. Ne cseszd el a bulit, mert a többi négy ember az készült erre, te is készültél, de most, ha megiszol 8 pálinkát meg 4 sört buli előtt, akkor felszántod a színpadot, de más nem történik. És az meg, nem azért fizetnei az emberek, és másik 4 emberrel is kicseszel."

Vad volt, elsősorban önmagához és a környezetéhez kegyetlen, maró, mint a tengeri só, vagy éppen kijózanítóan húsbavágó. Attól függően, hogyan hallgatták. Mint Matt Rowland Hill újságíró írja: szinte felsóhajtott, mikor meghallgatta Cohen New Skin for the Old Ceremony című lemezét: „hogyan tarthatott ilyen okáig, hogy rátaláljak ezekre a dalokra. Majdnem későn!” Megvolt neki korábban is Cohen, az ő dalait hallgatta, amikor szabad helyet keresett magán még egy és még egy szúráshoz. És ott volt akkor is, a reveláció erejével, amikor felébredt a rehabon, Cohen dalaiból lehetett egy darabka törékeny reményfoszlányt fölépíteni. Alighanem úgy van, írja Hill, hogy az ember akkor és úgy talál rá Leonard Cohenre, amikor és ahogy szüksége van rá! Új, tiszta élete első évfordulóján a New skin … lemezborítóját tetováltatta magára mementóul.

Eltűnt, majd megtisztulva jött elő

Cohen a kilencvenes években eltűnt csaknem tíz évre, egy zen buddhista kolostorban. Kopaszra nyírt hajjal meditált, matatott a szintetizátorán, el-elszívott még néhány szál cigarettát, osztozott japán zen mestere borok és tömények iránti vonzalmában, de alapvetően megtisztulva jött újra elő, 72 évesen. Mint egy interjúban magyarázta, a mesterben az fogta meg, hogy békében volt magával, és békében volt másokkal is. Végül is Cohen is ezt kereste egész életében – sok egyéb más mellett. Valamit megtalálhatott belőle, mert a zenét is folytatni tudta. Szinte hangja sem volt már, csak a muzsika és a költészet, mert azt minden fölösleges viszontagság közepette megőrizte, és tovább hagyományozta ránk.

Kép forrása: Wikipedia