pedagógusoknak élménypedagógia irodalom Sulyok Blanka Lackfi János

Rapszövegek, kortárs zenék, blogok és slampoetry, mindez az irodalom órán? Az ember azt hinné, hogy ott nincs helye az ilyesminek. Sulyok Blanka magyartanárnak más a véleménye. Ahogy a diákjainak is. Bakóczy Szilvia interjúja.

 

2010-ben végeztél a Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakán. Azóta a diákjaid a „Kozmában” (Kozma Lajos Faipari Szakgimnázium) rappelnek, slampoetry-t és blogokat írnak az irodalom órákon, kortárs szövegeken gyakorolják a névmásokat. Azt ne mondd, hogy mindezt az egyetemen tanultad.

Sulyok Blanka: (Nevet.) Tényleg nem. Bár részben azért ott szívtam magamba, például Lackfi János és Vörös István óráin.

A tanárok jelentős része az elit iskolákba vágyik, ahol a diákokkal sikeres emelt szintű érettségi vizsgákat, tanulmányi versenyeket produkálhat. Ezzel szemben te szándékosan kerestél egy teljesen más közeget.

Igen, a kezdetektől fogva úgy terveztem, hogy máshol és máshogy fogok tanítani, mint ahogy én tanultam anno. Szerettem volna, hogy ha az elvárások nem akadályozzák a szabadságomat. Másfelől vonzott egy olyan közeg, ahol kifejezetten meg kell küzdeni a diákok motiváltságáért. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nálunk senki nem motivált. A Kozma egy nagyon színes közeg, vannak, akik a klasszikus középosztályból jönnek, másoknak dolgozniuk kell suli után.

Vannak markáns különbségek a tizenöt-húsz évvel ezelőtti és a mai irodalomoktatás között?

Nem igazán. Amikor én voltam középiskolás, az osztálytársaim többsége nem szerette az irodalmat, ellentétben velem. Olyan szövegekkel kellett foglalkozni, amik stílusban is, kontextusban is nagyon távol álltak tőlünk. Ez ma sincs másként. A diákok készen kapott koncepciót tanulnak meg a művekről, kevés önálló gondolatuk lehet, az önkifejezés, a saját érzelmek, élmények pedig szóba sem nagyon jöhetnek egy-egy irodalom órán.

Teljesen azért nem lehet kihagyni a nagy klasszikus műveket.

Természetesen nem. Ott van a tanterv, mérik a kimenetet, le kell érettségizni, satöbbi. Én úgy oldom ezt meg, hogy a klasszikusokhoz, a kötelezőkhöz hozzákapcsolom a kortárs irodalmat, és próbálok minél több kreatív feladatokat kitalálni.

Mondanál egy példát?

Madách Imre: Az ember tragédiája. Fontos, de nagyon nehéz mű. Ezt a Kezdet Phiai együttes Hisz sztori című számával szoktam bevezetni. Abban is megjelenik az állandóan változó világ és annak folyton visszatérő pontjai. Arany János A világ című verse is alkalmas arra, hogy lefordítsuk a 21. század nyelvére. Így lesz például a „kopott szekérből” egy „rossz Trabant”.

Mindig veszik a lapot a diákok?

Itt általában igen. Amikor még gyakorló tanár voltam egy klasszikus gimnáziumban, és próbáltam kreatív írást csempészni az óráimba, csak néztek rám, hogy „De hát, tanárnő, ez benne sincs a könyvben, kell ez egyáltalán a felvételihez?” Ehhez képest a Kozmában nagyon nagy nyitottság van minden ötletem iránt. Sok diákban van igény az önkifejezésre.

Jól sejtem, hogy ti sokat nevettek az órán?

Igen, és én ennek nagyon örülök. Iszonyú sok teher nehezedik rájuk. Naponta minimum 7-8 órájuk van, iskola utána jön a tanulás, sok esetben pedig még ezek után az otthoni feladatok, esetleg a pénzkeresés. Tudom, hogy az iskola nem lehet csupa móka és kacagás, de azt sem látom jó iránynak, ha reggeltől estig egyfolytában meg kell felelniük valamilyen elvárásnak. Az én célom az, hogy az irodalom kikapcsolódást, szabadságot jelentsen nekik, hogy egyfajta menedék legyen.

A tanterv nem akadályozza, hogy mit és hogyan tanítsd?

De igen, így viszont, hogy a diákok többsége nem ambicionálja az emelt szintű érettségi vizsgát, megtehetem, hogy a tantervi előírásokat lazán kezelem.

Mi a helyzet a fegyelemmel? Könnyen el tudod fogadtatni magad egy-egy új osztállyal?

Inkább eleinte volt nehéz, amikor kezdtem a pályám. De pár hónap után beért, hogy sikerélményük volt az órán, hogy partnerként kezeltem őket és türelemmel fordultam hozzájuk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ők is így fordulnak hozzám. Egy-egy új osztályban eleinte a mai napig van egy kis erőfitogtatás. Érezhető, hogy ez egyfajta erőpróba, ami főleg akkor tapasztalható, ha frusztráltak, vagy ha félnek a megszégyenítéstől, attól, hogy nem lesznek elég jók.

Mit lehet ez ellen tenni?

Építeni kell a bizalmat folyamatosan, például azzal, hogy mindig visszajelzem, ha valamiben ügyesek.

Mikor érzed úgy, hogy jó egy óra?

Ha aktívak, ha bevonódnak.

Még ma is nagyon népszerű a frontális tanítási forma. Nálad ez hogy van?

Az én óráimon ez maximum húsz perc. A többi párosmunka vagy csoportmunka. Ilyenkor például blogot írnak egy híres ember szemszögéből, amihez persze el kell olvasni ezt-azt az adott híres emberről. Vagy parafrázist írnak egy klasszikus műből, szlengre fordítanak veretes szövegeket, esetleg saját szöveget alkotnak valamilyen kortárs mű alapján, melyben van valami „megragadható” költészeti megoldás.

Ezek a saját ötleteid?

Nem teljesen. Gyakorlatilag azt csinálom a középiskolásokkal, amit Lackfi Jánosék csináltak velünk, egyetemistákkal az egyetemen. Persze tanárként most nehezebb, mert sokkal több a tananyag, amit át kell adni, ráadásul ezek a diákok nem az irodalom miatt vannak ebben az iskolában, mi pedig értelemszerűen mindannyian nagyon motiváltak voltunk a Pázmány magyar szakán. De nem panaszkodhatok. Ha hagyom, hogy behozzák a saját szövegeiket és zenéiket, és ha érzik, hogy én alapvetően értük vagyok bent, akkor bevonódnak, és kifejezetten lelkesek lesznek az irodalom iránt.

Valami azt súgja, hogy az értékelési szisztémád is más.

Nálam is van klasszikus számonkérés, felelés és dolgozat, bár felelés inkább csak 10. osztály után. Viszonylag sok jegyet adok órai munkára. Ehhez van egy elég speciális módszerem. Sikeres csoportmunkánál összesen 100 pontot kaphat mindegyik csoport, és nekik kell eldönteniük, hogy kinek mennyi jár a munkája alapján. A pontokat gyűjtögetik, és akinek összejön az elegendő pontszám, az azonnal kap egy ötöst.

Működik? Nem szokott vita lenni azon, hogy kinek hány pont jár?

Működik, mert igazságosnak tartják. Tudom, hogy ebben a rendszerben fontosak a jegyek, nálam is vannak bőven, de én inkább csak olyan feladatokat viszek be, amik „nyitottak”, amiknek nincs egyetlen jó megoldásuk.

Mi nálad az átlag magyarból?

Általában egy jeggyel jobbak a diákok, mint más tantárgyakból. Nem vagyok szigorú – ha már muszáj jegyeket adnom, amikor csak lehet, jókat adok. De a lényeg szerintem nem ez, hanem az, hogy hogyan viszonyulnak érzelmileg az irodalomhoz, az olvasáshoz.

Sikerült megszerettetned velük az olvasást?

Sokukkal igen. Amikor Tóth Krisztina Pixel című novelláskötetéből felolvasok egy novellát, többen mondják, hogy többire is kíváncsiak.

Bár nem ez a témánk, nem tudom kikerülni a kérdést, szerinted miért olyan rossz a magyar diákok szövegértése minden nemzetközi teszten?

Mert a készségfejlesztésre és a kompetenciák fejlesztésére jut a legkevesebb idő és energia. Borzasztóan fontos lenne, hogy minden gyerek eljuthasson a maga tempójában az értő olvasás szintjére. A PISA teszteredményeken ehhez képest az látszik, hogy egyre mélyülnek a különbségek, vagyis azok, akik eleinte lemaradnak, még jobban lemaradnak idővel. Ez iszonyú károkat okoz az érintett gyerekek életében, hiszen ez az összes tantárgyra és így az egész életükre kihat.

Visszatérve az élménypedagógiára, szerinted mennyit lehet mindebből a szabadságból megvalósítani azokban a gimnáziumokban, ahol a diákok jelentős részének az emelt szintű érettségi a cél?

Szerintem keveset, bár ebben nincs tapasztalatom. Tételezzük fel, hogy nagyon motiváltak és okosak, fel lehetne adni nekik elvben a lexikális tudást házi feladatként, de itt visszakanyarodnánk oda, hogy a diákok is nagyon leterheltek, ezért nem működne ez sem. Pedig egy sor készségük fejlődne, ha kreatívabbak lennének a magyar órák. A kultúrához való viszonytól kezdve az önkifejezés, az önbizalom, az empátia. De ehhez egy egészen más koncepció kellene, fele ennyi tananyaggal.

A „Kozmás” diákok mit szeretnek legjobban az irodalomórákban?

Talán mindenki mást. És nyilván nem is szereti mindenki egyformán. Valaki szereti, valakit inkább más érdekel, de összességében szerintem inkább szeretik, mint nem. Ha másért nem, azért, mert biztosan nem éri őket megaláztatás, és mert humoruk, ötleteik nagyon szórakoztatóak nekik is, nekem is. De nem lehet általánosítani, pont ez a lényeg, ez a mostani közoktatás legnagyobb kudarca. Hogy egységesít, általánosít, és kevés idő és lehetőség van az emberre koncentrálni, az embert figyelembe venni.

Mi az, amiért te nézel fel rájuk?

Sok mindent tudnék mondani. Mindenekelőtt felnézek azokra, akik suli után elmennek a McDonald’s-ba, este tízig, és így csinálják végig az iskolát, érettségiig. Sokat tanulok tőlük akkor is, amikor megkérdezem, hogy mit jelent nekik egy sor, egy részlet egy műből. Mindig tudnak valami újat, valami érdekeset mondani.

Lehet valami nálatok a levegőben, hogy az Irodalmi Kávéházatokba Lackfi Jánostól kezdve Pion Istvánon, Kemény Zsófin és a Fedél Nélkül című lap szerzőin át sokan visszajárnak hozzátok előadóként, beszélgetőpartnerként.

Szerintem ennek az oka részben a nyitottság, amit a diákok részéről tapasztalnak. Vonzó az is, hogy a diákok családi és egyéb nehézségei ellenére, nagyon motivált, lelkes és tehetséges csapatról beszélünk.

A nyelvtanban mennyi valósítható meg ezekből az alternatív módszerekből?

Nehéz ügy. A tananyag nagy része szerintem itt végképp teljesen felesleges. Fontos persze, hogy a diákok helyesen és összefüggően tudjanak írni, de tudod, ha az olvasást megszeretettjük velük, akkor óhatatlanul fejlődnek ezek a készségeik is. Névmásnál próbálok ismert szövegeket alapul venni, megkérem őket, hogy helyettesítsék be a főneveket, számneveket névmásokkal, aztán a többieknek ki kell találni, mi az eredeti sztori. Hangtannál használhatóak például olyan számok, amikben azzal játszanak a szerzők, hogy a sorokban minden szó ugyanazzal a betűvel kezdődjön – a dalszövegek alapján aztán saját számokban is megelevenedhetnek az „unalmas” fonémák.

Honnan szerzed az alkotáshoz az inspirációt?

Példakép a nyugdíjas óvónő édesanyám, aki a mai napig foglalkozik gyerekekkel a szabad idejében, és az egykor folyton lázadó, igazságkereső, tanárként, újságíróként dolgozó édesapám is, aki, remélem, hogy bennem azért tovább él. Igazi példakép még Lackfi János, emberileg is, szakmailag is. Bármikor írok neki, bármit kérdezek tőle, mindig válaszol, ő lett tehát az egyik biztos pont. És persze ott vannak inspirációként a diákok. Nem mondom, hogy könnyű volt elengedni a nyári szünetet, de nagyon izgalmas volt találkozni a régi diákokkal, illetve megismerni az újakat. Én mindig azt mondom, és ezt nagyon komolyan is gondolom, hogy ha az ember szeretettel és nyitottsággal fordul a diákjaihoz, akkor nagyon sokat visszakap ezekből.

Ajánlott olvasnivaló:

Címlapfotó: Bellai László