minőségi idő mese fantázia hogyan mondjam el

A fejből mesélés – ha lehet – még jobb, mint a könyvből való mese, hiszen a szülő ismeri legjobban a gyerekét, és ő tudja azt is, mivel lehet megnyugtatni vagy épp felrázni az adott pillanatban. Both Gabi most nektek meséli el, hogyan jutott el a se füle-se farka meséktől a meseírásig; hogyan tud egy szülő kreatív mesebirodalmat varázsolni a gyerekszobába?

 

Meseíró vagyok és háromgyerekes szülő. Én is pont úgy kezdtem a szülőséget, mint mindenki. Fogalmam sem volt, mikor mit vár tőlem az az apró embercsomag, aki a génjeimet hordozza. Teljesen ösztönösen találtam rá a mesélésre már akkor, amikor a hasamban volt az első gyerekem. Engem is megnyugtattak a mesék, és nyilván az én nyugodt állapotom hatott rá méhen belül is, mert mindig elcsendesedett, amikor meséket olvastam a magam örömére.

Aztán amikor világra jöttek, sokkal nehezebb lett a helyzet, mert elég hangosan jelezték, ha nem tetszett nekik valami. Egy szülőnek szinte semmi nem fáj jobban, mint amikor vigasztalhatatlanul sír a gyereke. Eleinte dünnyögtem, ringattam, énekeltem, mondókáztam neki. Vagy zenét hallgattunk, olyanokat, amiket már akkor is hallhatott, mielőtt megszületett. Meglepően jó eredményeket értem el, de aztán jött a fogzás időszaka, és hiába daloltam, mondókáztam, hiába szóltak a jól ismert dalok, egyszerűen meg sem hallotta a saját ordításától a kislányom a próbálkozásaimat.

Babakorban

Ekkor kezdtem mesélni. A szemébe néztem, és elmondtam egy „se füle-se farka” történetet arról, hogy amikor én voltam kisbaba, annyira megfáztam az újonnan épült házunkban, ahol nem volt még szigetelés, hogy kórházba kerültem, és felszúrták a fülemet. (Azóta sem bírom elviselni, ha valaki a fülem felé nyúl, vagy belemegy a víz.) Eléggé belemerültem a mesélésbe, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az előbb még ordító baba csendben fürkészi az arcomat. Rávigyorogtam, mire azonnal újrakezdte a bőgést. Én viszont nem adtam fel: még egyszer elmeséltem neki ugyanezt a történetet, és megint megjutalmazott a csenddel. De most már nem hagytam abba, hanem meséltem-meséltem tovább a kiskutyámról, akit Csöpikének hívtak, és egy éjjel érkezett váratlanul hozzánk… Fogalmam sincs már, hogy mit zagyváltam össze és vissza, de azt tudom, hogy amíg ebben a meleg, zsongító meseállapotban voltam, addig ő sem bőgött. Meglepett és felvillanyozott a siker, és ezek után tudatosan alkalmaztam ezt a módszert.

Rájöttem, hogy a mese a mi közös nyelvünk, és amikor már nem jutott semmi eszembe a gyerekkoromból, akkor elkezdtem apró történeteket farigcsálni. Ne gondoljátok, hogy ezek nagyon jól megkonstruált mesék voltak, de folyamatosan beszéltem, és ez mindig jól hatott rájuk.

Egyéves kor körül

Amikor már gagyogtak a gyerekeim, rengeteg hangutánzó szóval meséltem nekik kutyás, cicás, madaras, bocis, csacsis történetkéket. Fájdalmasan egyszerű mesék voltak ezek. Ilyesmik, hogy: egy cica kint napozott a kertben, amikor egyszer csak megjelent egy kutya, és a cica felmászott a fára, mert odakergette a gonosz kutya. Hosszan és keservesen nyávogott szegény, míg aztán megérkezett egy kislány/kisfiú, elzavarta onnan a kutyát, segített a cicának lemászni, majd megvigasztalta, sőt, a végén még össze is barátkozott a két állat… Mindig figyelmesen hallgatták, újra és újra követelték ezeket az apró állatos történeteket, és lassan én is variálni kezdtem a meséket. Gyakorlatilag a figyelmükkel tanítottak meg mesélni.

Kétéves kor körül

Mire kétévesek lettek a gyerekeim, már kiválóan beszéltek, ezért nem elégedtek meg az állatos történetekkel. Most következtek az úgynevezett „testmesék”. Soha nem unták meg őket. Pedig csak annyi volt, mondjuk, hogy egy árva kisujj kóborolt a világban, mígnem találkozott egy másik ujjal, aztán egy harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel stb… Végül persze a kóborló testrészek összeálltak egésszé, és pont úgy hívták azt a valakit, aki lett belőlük, mint a gyerekemet. Természetesen innentől kezdve már ez az általam „összeállított” alak „ment-mendegélt”. Előfordult, hogy csak a sarki boltig jutott, ott találkozott a pénztáros nénivel, aki megkérdezte tőle, hogy szereti-e a csokoládét… Szóval ne gondoljatok nagy dolgokra, a kétéveseknek egy ilyen rövid mesécske is nagyon izgalmas lehet, ha tud azonosulni a főszereplővel.

Hároméves kor körül

Mire háromévesek lettek a gyerekeim, elkezdtem az igazi „emberes” meséket. Ők nevezték el így ezt a műfajt. Egy hozzájuk nagyon hasonló kisfiúról vagy kislányról szóltak ezek a mindennapos történetek. A Kakaókatona és Tejhercegnő – Háztartási mesék című könyvemben például csak olyan dolgok szerepelnek, amelyekkel nap mint nap találkoztunk a háztartásban. Amikor takarítottam, és azt szerették volna, ha inkább velük foglalkozom, akkor kitaláltam egy poroszlán nevű mesehőst, aki a kanapé alatt volt, és szerelmes lett a Porhercegnőbe, de a Kosztaláli nevű gonosz porszívó eltüntette a poroszlán szerelmét. És akkor már a mesére figyeltek, miközben én vidáman takarítottam tovább, ezért nem nyaggattak. Vagy amikor kiömlött reggeli közben a tej az asztalra, nem kezdtem el csapkodni és kiabálni, inkább kitaláltam, hogy Kakaókatona kiszabadítja a gonosz Kólasárkány börtönéből a Tejhercegnőt, és beköltöznek egy hatalmas százpöttyös bögrébe… Szóval mindig azt meséltem, ami VAN! Azt a helyzetet, lelkiállapotot mesésítettem meg, amiben egyébként is voltunk, volt egy folyosó a valóság és a mesék között, amin át meg át jártunk innen oda. Nem tudom, ki élvezte jobban ezt az állapotot, ők vagy én, de tény: nagyon sok konfliktust megúsztunk azzal, hogy mindent áthelyeztem a mesék birodalmába.

A fejből meséléshez semmi más nem kell, csupán annyi, hogy merj újra gyerek lenni. Próbáld a gyereked szemével nézni a világot, az ő alkata-, életkora-, érdeklődése határozza majd meg a közös meséiteket, és a világról alkotott elképzeléseit. Add át magad a pillanatnak, ne félj attól, hogy elveszíted a tekintélyed előtte, ha viháncolsz, mint egy gyerek, vagy nyögdécselsz, dadogsz, és keresed a szavakat. Őt semmi más nem érdekli ilyenkor, csak az, hogy te rá figyelsz, neki mesélsz. És akkor is élvezni fogja, ha úgy érzed, hogy ennél cikibb, uncsibb mese a világon sincs, és te vagy a legfantáziátlanabb lény a földön. (Én is iszonyú sokszor éreztem ezt.) Hidd el, ő másképp gondolja, hiszen egy mesebirodalomban, egy varázsvilágban él, amit te tudsz neki megteremteni a figyelmeddel és a felé fordulásoddal. Neki nincsenek olyan elvárásai, mint neked. Számára csak az a fontos, hogy együtt vagytok, és neki mesélsz, úgyhogy bátran engedd el magad! Mesére fel!

Ajánlott cikkek:

Címlapfotó: istock / BraunS