szülőknek zene zeneiskolaFotó: Tóth Aladár Zeneiskola

A zene az a közeg és teremtő erő, amely a legsikeresebb az ifjúság spontán közösségépítésében. Nem véletlen, hogy a zenekarok, énekesek a legerősebb bálványok. A zenehallgatásnál egyetlen erősebb összekovácsoló tényező van: a zenecsinálás. Aki hangszerre tanítja a gyermekét, a legtöbbet adja neki: az érzelmek megélésének és kifejezésének eszközét - és közösséget. Mihalicz Csilla írása

 

Ahol zene szól, ott köré telepednek az emberek, összehangolódik a szívverés és elkezdenek áradni az érzelmek. A zenecsináló – varázsló: az érzelmek húrján képes játszani. A zenészek lehetnének a leghatékonyabb manipulátorok, népbolondítók. Hogy mégsem azok, az a zene hatalmának köszönhető: aki játszik, befelé figyel és maga is elbűvölődik, mert a zene, a jó zene, visszahat arra, aki előcsalogatja. Belekerül egy áramlatba, amely minden sikernél, hatalomnál többet ér. A profi zenészek nem elsősorban a sikerért játszanak, hanem a hanggal való varázsolás mámoráért, és azért az „együtt csináljuk” érzésért, amely ott van a zenekari tagok arcán minden egymásra nézésben (Cikk: Hogyan alapíts zenekart?). Ők maguk ezt nem misztifikálják, talán nem is tudatosul, egyszerűen csak működik. Méghozzá nem csak profi muzsikusok számára fenntartva. Rendszeresen figyelem a kelenföldi pályaudvar aluljárójában gitározó srácokat. Előbb egy jelent meg, aztán kettő, olykor már hárman játszanak felváltva, a várakozó utazóközönség nagy gyönyörűségére, legutóbb egy dobos is csatlakozott, hangszere a láda volt, amelyen ült. Kíváncsian várom, mikor lesz belőlük zenekar.

Magyarországon sok helyütt az általános- és a középiskolákban a gyerekek vegzálásnak veszik, ha énekelniük „kell”, és zenei élmény csak a fülükbe dugott fejhallgatókon át éri őket. Az énekórák kudarcának nem az az oka, hogy a gyerekek egy részének nincs „zenei érzéke”, hanem az, hogy Kodály zenei élménypedagógiáját „tantárggyá” laposították. A zene mindenkié és énekhangja mindenkinek van, olvashattuk a Palya Beával készített interjúban. A délutáni foglalkoztatásban működő állami zeneiskolák többsége már sokkal sikeresebb a zene és az éneklés örömének közvetítésében. Április végén rendezték meg az ifjúsági zenekarok versenyét, ahol elképesztően profi színvonalon szólaltak meg igen vegyes összetételű együttesek. Nem volt az első vonalbeli díjazottak között a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola serdülőkorúakból álló csellózenekara (egy bőgőssel), de engem lenyűgözött, ahogy karmester nélkül, szemvillanásokkal hangolódott össze, és egészen modern ritmusdarabokat is előadtak vonós hangszereiken.

szülőknek zene zeneiskolaFotó: Tóth Aladár Zeneiskola

A zene erős kötődéseket alakít ki

A szimfonikus zenekarok versenyében Budapest Terézváros Tóth Aladár Zeneiskolájának Ifjúsági Zenekara szerepelt a legjobban (Klarinétzenekar első lett a maga kategóriájában) . Vannak köztük érettségire készülők is, akik aztán tényleg a nem létező szabadidejükben járnak zenekari próbákra. A zenetanulás hosszú távú program, vannak benne hullámvölgyek, de egy idő után már nem számít munkának a gyakorlás, hanem olyan út, amely a sikerhez vezet. A siker pedig: egy zenei feladat megoldása és a vele járó öröm. Nem véletlenül használja a magyar nyelv a hangszeres muzsikálásra a „játék” szót. Játék ez a javából!

A gyerekek mindegyike hangszeren is tanul, jó gimnáziumokba jár, és az egyéni óráik mellett zenekarban is játszanak. Kohán István klarinéttanár a zenekar egyik vezetője – Szoucsek Szilveszter mellett - az élő példája annak, mennyire sokoldalú lehet egy zenetanár: több zenekarban is klarinétozik, a zeneiskolában pedig az egyéni órái mellett az Ifjúsági Zenekar mellett a Klarinétzenekarnak is (az egyik) vezetője.

- A gyerekek az esetek többségében maguk akarnak zenét tanulni és szabadon választanak hangszert. Vagyis kicsi korukban kitűznek egy célt, és azt el akarják érni. Azokkal, akiknek van valamilyen motivációjuk, sokkal könnyebb dolgozni. Ez olyan elkötelezettség, amelyet a szabadidejükből vállalnak, ettől sokkal értékesebb lesz, ami megszületik belőle. A táborokba is úgy jönnek, hogy jól tudják: van egy záró koncert, arra kezdünk készülni, és van rá pár napunk, hogy megvalósítsuk. Úgyhogy nem kell senkinek könyörögni, hogy jöjjön próbálni.

szülőknek zene zeneiskolaFotó: Tóth Aladár Zeneiskola

Minden területen, de az egyéni hangszeres zenetanulásban talán mindennél fontosabb a tanár személyisége. A gyerek a személyének szóló kitüntetett figyelmet kap, és ha a tanár empatikus személyiség, akkor érzékenyen rezonál a gyerek állapotára is, nemcsak a hangszeres előmenetelére.

- Minden gyereknek megvan a maga problémája, és ha indokoltnak látom, mert mondjuk valamelyikük jó ideje nem gyakorol, a hangszeres órát olykor beszélgetőssé alakítjuk – árulja el Kohán István -, mert ezzel adott esetben többet haladunk előre. Egy tanárnak mindig meg kell éreznie, hogy mikor ajánlatos a gyeplőn húzni, és mikor van szükség más megközelítésre. A zenetanulás hosszú távú program, és nekünk kicsit nagyobb szabadságunk van abban, hogy egyénre szabjuk a gyerek fejlődését. Vannak olyan növendékeim, akiket már 10-12 éve tanítok. Mindent látok rajtuk, az első szerelmet, esetleg a nagymama halálát, sok mindent megosztanak velem. Ez borzasztó erős kötődést alakít ki. Vannak olyan családok, ahol az a heti kétszer fél óra intenzív együttlét, amennyit én megélek a növendékeimmel, nem biztosított, mert a szülők dolgoznak, pénzt keresnek, másra bízzák a gyereket, próbálják élni a maguk életét. Nyilván nagyon fontos, hogy együttműködjünk a szülőkkel, de mi sokszor olyasmit is tudunk - mert a gyerek bizalmasan elmondja -, amit a szülők nem. A zenetanárnak nagy felelőssége van abban, hogy a növendékével való szakmai-érzelmi kapcsolatban hogyan improvizál.

Játék a javából!

A zenekari munka arra is lehetőséget kínál, hogy a nagyon izgulós, befelé forduló gyerekek a közös zenélésben megnyíljanak, nagyobb önbizalommal játsszanak a hangszerükön, hangversenyen is ki merjenek állni. De ezen túlmenően a zenekari munka a közösségi kompetenciákat is fejleszti.

- Mi is töltődünk abból, ahogyan tanúi vagyunk annak, hogyan tanulják tolerálni egymást – folytatja Kohán István. - A csoportban az egyik többet tud a hangszeren, a másik kevesebbet, az egyik még csak ötödikes, a másik már gimis, mégis közösséggé alakulnak - egy idő után a nagyok elkezdik nevelni a kicsiket. Amikor az együttlétek során spontán kialakul a szolidaritás - például valaki átadja a helyét a buszon annak, akinek egy kényelmetlenebb ülés jutott, és azután váltják egymást azon a helyen -, az már annak a jele, hogy ez egyáltalán nem egy elvetemült generáció. És hogy mi, pedagógusok, talán valamit jól csinálunk.

A napokban ellátogattam Murányi Eszter szolfézstanár hangszeres előképzősöknek tartott bemutató órájára, hogy lássam, milyen is a rettegett „mumus”, a szolfézs. Sokan a szolfézs tantárgyat okolják a zenélési kedv visszaszorulásáért. Akik ezt állítják, azoknak aligha ilyen foglalkozás képe él a fejükben. A háromnegyed órát a kis elsősök úgy énekelték, szolmizálták, tapsolták végig, hogy az az első perctől az utolsóig mozgás volt, játék és kooperáció. Játszottak „minden hangot más énekel” játékot, amit aztán a tanár helyett már ők maguk irányítottak. Eltüntettek hangokat a dalból, volt, mikor már csak a ritmus lüktetett némán a szolmizációs hangot mutogató kezek mozgásában. Aztán egy-egy ábécés hang neve is előkerült a játék során, fölrajzolták, hol lakik az „ötvonalon” – ebből lesz majd szép lassan kottaolvasás. Nem hangzott el, hogy „nyissuk ki a tankönyvet és vegyük az 12. gyakorlatot!”, ellenben egyik-másik játékban a kis hangszereiket elővehették, eljátszhatták azt a pár hangot, amit már tudtak rajta. A végére még az egyikük kistestvére is beállt, mert az anyukája nem bírta visszatartani. A kezdő és a záró játék zenehallgatós volt: padokra hajtott fejjel való elmerülés a hangok birodalmában.

„Neki ez a kis közösség talán az egyetlen biztos pont”

Kiss Anna szolfézstanár régi-új növendékeiből két éve a zenei táborban alakult meg egy önálló énekegyüttes. A serdülő fiúk és lányok mindegyike nemcsak a hangszerén tanul és zenekarban játszik, ez mind nem volt elég.

szülőknek zene zeneiskolaFotó: Tóth Aladár Zeneiskola

- Úgy kezdődött, hogy majdnem az összes gyereket én tanítottam szolfézsra. Mivel nekem is nagy élmény a zenélés, több kórusban is énekelek, érezték rajtam, hogy fontosnak tartom, hogy átadjam nekik is ezt a szeretetet. Együtt énekelni jó: amikor egy több szólamú műben megszólalnak a harmóniák, az maga az áradó flow-élmény. Így ők is „megfertőződtek”, úgyhogy a tábori estéken is megkörnyékeztek, hogy énekeljünk. Hoztam új dalokat, megtanulták, egyre jobban összeállt a darab, közben viccelődtünk… Nyilván fontos, hogy ez nem iskolai keretek közt történt, meg az is, hogy én partnerként tekintettem rájuk, és jó kis társasággá alakultunk együtt. Ezt aztán folytattuk, és ez már a második év, hogy péntek esténként minden dolgaik és elfoglaltságaik mellett is vállalják, hogy jönnek próbálni. Az énekegyüttesben van egy kislány, akinek két éve meghalt az anyukája és árván maradt. Neki a zene, a zeneiskola, és ez a kis közösség talán az egyetlen biztos pont most. Érzi, hogy mellette vagyunk, és ez átsegíti őt a nehéz időszakon. Kollégiumban lakik, hétvégeken ismerősöknél van, például a hangszeres tanára is meg szokta hívni az otthonába (Cikk: Hogyan segít a zene hátrányos helyzetű gyerekeken?).

A tábori együttlétben még intenzívebb a közösségi egymásra hatás. Ez működhet persze jó és rossz irányban is, az már a közösségi együttlét tartalmán, értékrendjén és a felnőttek hozzáértésén múlik, hogy mi történik, történhet meg egy olyan csapatban, ahol vannak kisiskolás korúak és olyan serdülők is, akik már felnőttnek érzik magukat, tombolnak bennük a hormonok, és jogot formálnak sok mindenre, amihez esetleg nem elég érettek.

- Azt találtuk ki – árul el egy keveset a kulisszatitkokból Kiss Anna -, hogy a nagyobbakra is testálunk feladatokat. Például a tábori ki mit tud zsűrijébe nagy gyerekeket ültettünk, és mi is meglepődtünk azon, mennyire komoly meglátásaik voltak. A kicsik úgy néztek föl a nagyokra, mint az istenekre, és ettől, meg, mert érezték, hogy megbízunk bennük, senki nem is élt vissza a bizalommal. Ez működött a „boltjáratok” esetében is: a nagyok elkísérték a kicsiket, felügyelték, mit vásárolnak.

- A táborokban mindig a serdülők kezelése a legnehezebb – erősíti meg Kohán István -, a legtöbb iskolában felmerülő kihívásokat nekünk is kezelnünk kell valahogyan, de ebből még sosem volt komolyabb probléma. Igaz, szedtem már össze erkélyen megvetett nászágyat is. De mivel én is voltam fiatal, és nem felejtettem el ezt az életérzést, sosem esem kétségbe, és nem csinálunk nagy ügyet a próbálkozásokból. A kollégáimmal ezeket megbeszéljük, és ha nem is mindig vagyunk egy véleményen a helyzetek kezelése tekintetében, mindig találunk megoldást. De a tábor sosem a problémákról szól, hanem az akár életre szóló kapcsolatokról és élményekről.