válás szülőknek

Elváltál és titkon megbántad? Ne hibázz még egyszer! Sokszor a pszichológus díványán hangzik el suttogva, hogy „kár volt”, amikor már mindegy, mert másfelé kanyarodott az élet. De tisztán látni sohasem mindegy. Kérdés, hogyan lehet előbb okosabbnak lenni, mint utóbb? Mihalicz Csilla írása

 

Zsanett bejelentette az apukájának, hogy most készül elhagyni a férjét egy másik férfiért. Az apja csak elkomorodott. Végigfutott az agyán, hogy ő most mit mondhatna a lányának? Hiszen tíz évvel ezelőtt ő ugyanezt tette. Mondja el az igazat, hogy ő utólag megbánta az egészet? Mesélje el, ő hogyan mondott nemet a feleségének és igent egy másik nőnek, akibe szerelmes volt? Bár voltak kétségei a válást illetően, de később egy ponton egyszerűen úgy érezte, hogy innen már nem lehet visszafordulni. Csak úszott az áramlattal – ezért vált el a lány anyjától.

Lám, az élet ismétli a helyzeteket. Milyen banális, hogy a lányával most ugyanaz történik.  És ő a teljes történet helyett most is csak azt tudta mondani, hogy ne tegye! Csak éppen mennyire lehet ez épp tőle hiteles?! A lány feldúltan becsapta az ajtót és elrohant. Mert ő annak idején a szülei válásába „félig belepusztult”, pedig már majdnem húszéves volt. De a leckét megtanulta: ha az ember szerelmes lesz, megy az érzelmei után. Most akkor mi a baj ezzel?

Aztán végül Zsanették együtt maradtak, mert az ő férje nem úgy reagált, mint annak idején az anyja, aki összeomlott és beletörődött, hogy elhagyják. Az ő férje azt mondta, mindent megtesz azért, hogy visszahódítsa őt, és rengeteget beszélgettek arról, hogyan jutottak ide.

 „A válásnak sokféle oka lehet, de a leggyakrabban felhozott indok a figyelmesség és a szeretet hiánya, a hűtlenség, az alkoholizmus, az anyagi nehézségek, a házastárs költekezési szokásai, a szexuális gondok és a fizikai erőszak. A szakemberek azt is alapvető problémának látják, hogy a házastársaknak sok esetben nem áll rendelkezésükre megfelelő módszer a konfliktusok kezeléséhez, ezért gondjaikat nem tudják megoldani, a halmozódó nehézségek miatt végül arra a döntésre jutnak, hogy inkább elválnak.” Forrás: Uzoni Bernadett, Soósné Dr. Kiss Zsuzsanna, PhD., családterapia.com

A falra festett ördög

„Bár vannak, akik úgy gondolják, egy ember mellett kitartani maradi dolog, a legtöbben elkötelezetten kötnek házasságot - hangsúlyozza Adrigán Erzsébet pszichoanalitikus, gyerek pszichoterapeuta. Aztán mégis eljön az a pillanat, amikor az egyik fél (úgy érzi, nem működik a kapcsolat, egyedül hagyták a problémákkal, nem becsülik meg eléggé. A szakember tapasztalatai szerint gyakori, hogy a túlterheltség miatt önértékelési krízisbe kerül, hiszen, ha túl sok a feladat, azokat nem lehet olyan minőségben elvégezni, ahogyan szeretné, és ez állandó frusztrációt jelent. Sok válásnak oka az elégedetlenség – a háttérben, rejtetten, az önmagunkkal való elégedetlenség. A fáradtság, kimerültség ugyanis tartósan depresszív hangulatba keríthet minket, amire nehéz rálátni és nehéz megosztani a másikkal. Gyakran a feszültségtől való megszabadulásnak kézenfekvő módja a másik okolása, azért, hogy nem segít, hogy semmi sem érdekli, hogy nincs jelen, hogy nem takarít, hogy nem elég vonzó... Ahelyett, hogy valódi segítségkérés történne. Nem az hangzik el, hogy „figyelj, szívem, szeretném, ha most több energiát fordítanál rám, átvennéd tőlem ezt vagy azt a feladatot”, hanem az, hogy „persze, mert te ilyen meg olyan vagy”! Nem ritkán a bosszú vezérli a válást: „ha úgysem tudok rád támaszkodni, akkor majd megleszek nélküled is, neked viszont rossz lesz!”.

Sokszor nem is tudatosul, hogy a válási szándék mögött a ráijesztés vágya rejtőzik: hogy akarjon visszajönni és mindenben megfelelni. Miközben egy végleges dolog megtörténik, a fantáziában megmarad a reménykedés, hogy még minden jóra fordulhat. Vannak olyan párok, amelyek évtizedekig játsszák azt, hogy az egyik beadja a válást, ráijeszt a másikra, az próbálja összeszedni magát, megfelelni a feltételezett elvárásoknak, aztán megint jön egy krízis, és újraindul a kör.

Az ilyen „elkeseredés-válás” folyamatában nem is tudatosul, hogy a problémák megbeszélése helyett vádaskodás zajlik („téged nem is érdekel, hogy velem mi van”, „tőled aztán mindent megehet a kosz”, „csak a telefonodat nyomkodod és teszel rá, mi van a családoddal”). Ezek olyan támadások, amelyekre egyetlen válasz képzelhető el: a hárítás és a védekezés. Amire vagy visszatámadás a felelet, vagy az, hogy elérhetetlenné válik, elfordul, elhidegül a másik.

A szakember szerint a probléma mélyén kommunikációs nehézség áll: sokszor nehéz azt felvállalni, hogy valami nem megy most - vagy azért, mert a párbeszédeknek nem része az érzelmekről való beszélgetés, vagy azért, mert a túlterhelt fél önértékelésébe nem fér bele, hogy valamit már nem képes megtenni, hiába vállalta föl.

- Ahol nem lehet beismerni, hogy valami sok, hogy „már nem bírom”, mert az a gyengeség jelének minősülne – és azt nem lehet elvállalni, hogy gyenge vagyok -, ott vádaskodás van, és az önértékelési problémát a társ fejére zúdított vádak hivatottak elfedni, és ez már személyiségproblémát is rejt – magyarázza Adrigán Erzsébet. - Amikor az egyik fél rossz állapotából vádaskodással próbál szabadulni, akkor rossz állapotba kerül a párja is, és nagyon nehéz megtartani a kapcsolatot, hiszen mindenki feszült. Nagyon stabil személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a folyamatos becsmérlések ellenére szilárd tudjon maradni, és - felismerve a szidalmak mögött a kétségbeesést - megnyugtassa a párját. Egy érzelmileg megterhelő helyzetben, amikor nő a feszültség, nehéz ellenállni az indulatok sodrásának, egyre csúnyább mondatok hangoznak el, és az elkeseredés, a fáradtság, az önmagával való elégedetlenség és a harci helyzet kellős közepén egyszer csak kimondják, hogy „váljunk el!” Vagy a résbe betüremkedik egy harmadik.

A becsmérlés mögött a kétségbeesés

- Talán öt év telhetett el a válásunk után, amikor először éreztem valami megfoghatatlan fájdalmat amiatt, hogy annyi keserűséget okoztam a volt férjemnek. Emlékszem, a születésnapja volt, de ez nem is tudatosult bennem – idézi föl a megbánás első pillanatát az 53 éves Emese. - Épp nyaralni voltam az új párommal. Amikor felfogtam, mit érzek, sírva fakadtam. Aztán ahogy még teltek az évek, egyre inkább magamat okoltam amiatt, ami történt. Aztán teljesen átbillent a mérleg: a volt férjem hibái jelentéktelennek tűntek föl az enyémek mellett. Rettenetes bűntudat gyötört amiatt, hogy megcsaltam, hogy kívül kerestem a megoldásokat. Pedig most egy boldognak mondható párkapcsolatban élek, és tudom, hogy a volt férjemmel nem illettünk össze. Egyébként egy hozzá hasonló lelki alkatút választottam, akivel viszont legalább meg tudjuk beszélni a problémáinkat. Közben a gyerekeink felnőttek, és mérhetetlenül fáj arra gondolnom, hogy meg kellett élniük a családunk széthullását. Azt hittem, mikor a válást kezdeményeztem, hogy már elég nagyok hozzá, hogy jól viseljék, de bizony nagyon megsínylették, nem csak a válást, de az egymás hosszan tartó gyötrését és alázását is. Ugyanakkor azt is látom, hogy a volt férjemben és bennem is megfogalmazódtak tanulságok. Ő nagyon sokat változott, és én is próbálok ebben a kapcsolatomban tanulni a múltból és okosabb lenni. De nagyon nagy árat fizettünk valamennyien.

A párterápia egyik alapelve, hogy minden kapcsolati válságban és a válásban is a felek részesedése 50-50%-os, hangsúlyozza a pszichológus. Ezt persze az akut válság idején 100-0-nak érzik, aztán amikor bizonyos idő elteltével jön egy depresszív állapot, előkerül a bűntudat is.

- A megbánás sokszor akkor jön, amikor kiderül, hogy a másik meglepően jól megvan egyedül, sőt, új párkapcsolata lesz, amelyben még jól is érzi magát. Illetve akkor, amikor egy új pár mellett ugyanazok a nehézségek jönnek szembe. Az idő ad egy új perspektívát - minél messzebb van a kapcsolat megrongálódása, annál könnyebb elfogulatlanul ránézni. Amikor előkerül az érzés, hogy „milyen kár volt”, az pokoli nehéz, mert át kell élni a veszteséget. De amint meg tud jelenni a másik ember jó és önmagunk negatív oldala, már reálisabb képet kapunk a kapcsolatról. Akkor kezdődhet a gyász, és jön a szomorúság amiatt, hogy ami történt, az már végleges.

De ha az önértékelési probléma nem oldódott meg, semmi garancia nincs arra, hogy az új kapcsolatban, egy újabb túlterhelt állapotban nem ugyanez a kör indul el: a túlterheltség becsmérlés formájában való kifejezése. Ha az új társ sem elég stabil személyiség ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket jól kezelje, esetleg terápiára lesz szükség. De előfordul, hogy a közben serdülőkorba került gyerek, aki már nem része a párkapcsolati játszmának, képes rávilágítani, hogy – bármilyen fájdalmas is - nem vagyunk szuperhősök, akiknek a lehetetlen is sikerülhet.

A gyerekek is siratják...

A gyerekek mindenképpen megszenvedik a válást, de különösen akkor, ha felteszik nekik a kérdést, hogy „te melyik szülővel akarsz élni”. Ezzel olyan borzalmas lojalitásválságba kényszerülnek, amely mély bűntudatot és zavart kelt bennük. Adrigán Erzsébet elmeséli egy páciense esetét, aki, mikor ezt a kérdést nekiszegezték, úgy érezte, az anyja ezzel lemondott róla. Mert ha ezt a kérdést föltette, az önmagában is azt jelenti, hogy ő nem számít annyira. Pláne, hogy a kisebb gyereket - életkorából adódóan - nem kérdezték meg. Ez rányomta a bélyegét nemcsak az anyjával, de később a saját gyerekével való kapcsolatára is: relativizálta az anya-gyerek kötődést.

Az elvált szülők gyerekeinek azért különösen nehéz, mert annak a traumának, amelyet átélnek, jó darabig nincsenek igazán tudatában. Mert ha a negatív érzéseknek teret engednének, nagyon kellene haragudniuk a szüleikre és nagyon kétségbe esnének. De a gyerekek nem mernek haragudni a szüleikre, inkább alkalmazkodnak, és magukba zárják a mérhetetlen fájdalmat amiatt, hogy a világegyetem meghasadt.

Tetézi a negatív hatásokat, ha az egyik szülő, amelyik válni akar, és emiatt lelkifurdalása van, igyekszik saját maga és a gyerekek előtt is bizonyítani, hogy a másik együttélhetetlen. (Ez különösen akkor gyakori, ha harmadik szereplője is van a válságnak.) Csakhogy ezzel is a gyereket rongálja, mert neki szüksége van arra, hogy mindkét szülőt elfogadható, jó embernek lássa. Hiszen az ő kis fejében az énhatárok elmosódottak még: a „rossz apának rossz gyereke van” elv mentén ő maga is rossz. Ez a gondolkodás az alkoholista szülővel való kényszer-azonosulásban tűnik föl igazán tragikusnak. A gyerekek ilyenkor mérhetetlen magányra kényszerülnek, hiszen nem mernek visszaszólni, hogy de hiszen apa vagy anya nem olyan, nem rossz. Csak magukra maradnak az érzéseikkel.

Új szerelem miatt válni azért sem tanácsos, mert duplán visszaüt: ha rögtön egy másik kapcsolatba lépünk, elmarad a gyász, a kapcsolat kiértékelése, a csalódások összegzése. Csak toljuk magunk előtt a rejtett bűntudatot és a kapcsolati nehézségeinket, hisz, amit az elsőben nem tudtunk megoldani, azt jó eséllyel a másodikban sem tudjuk. Pláne, ha nem is látunk rá, hogy mi volt a kapcsolat tönkremenésének a valódi okozója.

Jó, ha megfogadod!

1. Beszélj az érzéseidről! Ha már ketten vagytok a krízisben, mindent könnyebb elviselni, ráadásul fent lehet tartani kielégítő szinten a kapcsolatot.

2. Fontos, hogy tudatában légy: minden, ami veled történik, az nem csak a te ügyed - hatással van a kapcsolatra. Jó esetben megerősíti, rossz esetben gyengíti a kötelékeket. Ha sikerül az érzelmeket megosztani és megértésre találni, az megerősít, ha az érzelmek helyett csak az indulatok kerülnek felszínre, azzal a feszültség halmozódik.

3. Én üzenetekben fogalmazd meg a problémáidat („nekem nagyon rossz érzés az, hogy...”), ne a másikat minősítsd! Hagyd, hadd keresse meg ő maga, hogy milyen viselkedésével okoz neked fájdalmat.

Ajánlott cikkek:

Címlapfotó: istock / Tolga_TEZCAN