transzgenerációs trauma családi  trauma gyermekpszichodráma Kende HannaCsodavilág, mesevilág, varázsbolt. Sokféleképpen nevezhető az a tér, amelybe Kende Hanna gyermekpszichológus módszere repíti el a gyerekeket. A pszichodráma-foglalkozások ugyanakkor egyáltalán nem csak a játékról szólnak. Hiszen a sárkányokkal, az oroszlánnal, az ördöggel vagy épp a zombikkal való küzdelem során a gyerekek valós konfliktusai, szorongásai, traumái oldódnak. Bakóczy Szilvia interjúja.

 

Több mint hatvan éve tart gyerekeknek pszichodráma-foglalkozásokat Európa-szerte. Franciaországban elsőként keresett új utakat bántalmazott gyerekeknek az egyéni terápia helyett. Hogyan született meg a módszer?

Kende Hanna (gyermekpszichológus, kiképző pszichoterapeuta): A hatvanas évek közepétől veszélyeztetett gyerekekkel, fiatalkorú bűnözőkkel foglalkoztam a francia igazságügyi minisztérium gyermekvédelmi keretein belül. Mivel ezek a gyerekek bizalmatlanok voltak, egyenesen féltek a felnőttektől, az egyéni terápia nem bizonyult alkalmazható módszernek. Szerveztünk a fiataloknak egy csoportot két kollégámmal, akik mozgásterápiával, illetve művészetterápiával foglalkoztak. A csoportban báboztunk. Utána elkezdtünk játszani a fiatalokkal. Így alakult ki a játékterápia, az individuálpszichológia adleri pszichodráma-módszere.

Kende Hanna a francia SociétéFrancaise de PsychanalyseAdlérienne kiképző pszichoterapeutája, a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület tiszteletbeli elnöke, a Magyar Pszichodráma Egyesület szupervizora. Párizsban a Francia Igazságügy-minisztérium alkalmazottjaként az ifjúságvédelemben folytatott szakpszichológusi tevékenységet és kutatómunkát. Ezekben az években fejlesztette ki azt a csoportterápiás, gyermekpszichodráma-módszert, amely azóta már széles körben elterjedt. Módszerét azóta több száz szakembernek adta át Magyarországon, Franciaországban, Olaszországban, Erdélyben illetve Horvátországban.

Ön volt az egyetlen, aki akkoriban úttörő módszerekkel próbálkozott?

Igen.

Feltételezem, volt némi ellenállás a szakma részéről.

Valóban volt. Nehezményezték például, hogy hasznosabb foglalkozásoktól, például a tanulástól veszem el a gyerekek idejét. De végül sikerült a kezdeményezés.

A felnőtteknek szóló pszichodráma-foglalkozásokra mindenki a saját konkrét történetét viszi el. A történet forgatókönyve és a szereplők kiválasztása az úgynevezett protagonistától függ, ő adja az egyes mondatokat is az általa kiválasztott szereplők szájába. A játék során a résztvevők a múltat újraélve dolgozzák fel a saját konfliktusaikat, korábbi traumáikat. A gyermekpszichodráma mennyiben különbözik mindettől?

A gyerekek nem nevezik meg a problémájukat, nem mesélik el a konfliktusaikat, mert ők nem attól gyógyulnak, ha újra átélik a számukra kínos eseményeket. Ezért megkérjük őket, hogy találjanak ki egy történetet, közösen a többiekkel. Majd ki-ki válasszon egy szerepet, és öltözzön be az ahhoz illő jelmezbe. Ez után előadják a mesét. Néha a vezető hoz egy úgynevezett fókusztörténetet, illetve elkezd egy mesét, amit aztán a csoport kedve szerint módosíthat, befejezhet. Ez utóbbit a csoportdinamika érdekében, vagy egy sajátos kapcsolati-, illetve általános emberi probléma feldolgozása miatt. A gyerekek nagy intenzitással élik bele magukat a történetekbe, a választott szerepeikbe. Így alakul ki a gyerekdráma fontos gyógyító eleme az akciókatarzis.

Mi történik akkor, ha senki nem akarja eljátszani például a gonoszt?

Akkor a dramatisták vállalják magukra a szerepet.  Az ördögöt, a szörnyet, a bántalmazót sokszor mi játsszuk, és mi szenvedjük el a büntetést, például minket ölnek meg.

Minden gyereknek való ez a módszer?

Inkább azt mondanám, sokféle problémával küzdő gyerek kezelhető jól ezzel a módszerrel. Például az agresszív és a hiperaktív gyerekek, hiszen nekik különösen fontos az akció. A pszichodrámában lehetőséget kapnak arra, hogy a bennük lévő érzéseket, feszültségeket a testükkel kijátsszák. De alkalmas a módszer olyan gyerekek befogadására is, akiket máshol kiközösítenek. A csoport elementáris erővel hat a különböző életérzések megváltoztatására: a gyerekek elfogadják, megbecsülik egymást, a történetek kigondolása és a szerepjátékok pedig nagyon kreatívvá teszik őket. Így mindenki szóhoz juthat, és felfedezheti saját alkotóképességét.

Meg lehet – hívjuk így – szelídíteni egy agresszív gyereket ezzel a módszerrel?

Igen. Senki sem születik agresszívnek, legfeljebb azzá válik a szeretethiány vagy a traumák miatt, illetve azért, mert viselkedésével – ahogy ezt Ferenczi meghatározza – az agresszorral azonosul. Az agresszív gyerek azért ilyen, mert ezt a nyelvet ismerte meg. Önérvényesülésének egyetlen útja az, hogy legyőzze a másikat. A csoportfoglalkozásokon felismeri, milyen az, amikor együttműködnek a gyerekek, amikor segítik a másikat. Van egy fogalom, amely a nyugati pszichológiában nagyon divatossá vált. Ez a resilience. Magyarul úgy határozhatnánk meg, hogy jóvá-tétel illetve: jóvátétel. Ez jelenti egyrészt az elszenvedett sérelmek jóvátételét, másrészt jóvá tenni a rossznak mondott, a magát rossznak tartó gyereket is. Nemcsak az fontos tehát, hogy a gyerek túlélje, feldolgozza a traumatikus élményeit, hanem az is, hogy közben megtanulja, ő is lehet jó. Ő is lehet szerethető.

Mennyi ideig kell járni a foglalkozásokra ahhoz, hogy ez a mély bizalom kiépüljön?

A találkozások időtartama általában egy-másfél év. A foglalkozásokat heti rendszerességgel tartják, egy-másfél órás időtartamban.

Elmondana egy mesét, ami nagyon jól hatott az agresszív gyerekekre?

Nagyon sokszor viszünk olyan történetet, illetve nagyon sokszor találnak ki maguk a gyerekek olyan történetet, amiben van egy közös ellenség. Ők maguk például dinók, és megtámadja őket egy náluk is nagyobb állat. Egy ilyen játékban össze kell fogniuk egymással ahhoz, hogy csatát nyerjenek. Az önérvényesítési vágy helyett a hangsúly ilyenkor áttevődik a csoportszolidaritásra. A harcuk nem öncélú, hiszen nem egymás ellen, hanem a közös ellenséggel szemben küzdenek.

Gondolom, a szülők nagyon kíváncsiak arra, mi történik a foglalkozásokon. Hogyan és milyen gyakran adnak nekik visszajelzést?

Az úgynevezett szülőmunka arra irányul, hogy lehetővé tegye a szülők gyerekekről alkotott képének megváltozását. Szerződéskötéssel kezdődik, melyben a szülők vállalják a gyermekük rendszeres részvételének a megszervezését és a csoporttitok tiszteletben tartását, vagyis azt, hogy a gyerekeknek nem kell a foglalkozásokon történtekről beszámolniuk. Ezen kívül a dramatisták rendszeresen találkoznak a szülőkkel, vannak kollégák, akik közös csoportjátékkal indítanak, mások párhuzamos szülőcsoportot szerveznek.

Amennyiben az derül ki egy gyerek játékából, hogy bántalmazzák, netán sejthető, hogy ezt a szülő követi el, mi a következő lépés?

Az egyik legfontosabb kérdés: hogyan járulhatunk hozzá a bántalmazás megszüntetéséhez. A szülőkkel való beszélgetésekkel, a szociális munkások mozgósításával igyekszünk elkerülni a gyerekek kiemelését a bántalmazó családból.

Könyvében rengeteg izgalmas történet szerepel. Az egyikben két –rákbetegséget követő utókezelésen részt vevő – gyerek egy testvércsoportban a kőkutya ellen küzd.

Ebben a mesében a gyerekek azt találták ki, hogy a kőkutya kővé dermeszti azt, akihez hozzáér. A gyerekeknek le kellett legyőzniük a kőkutyát, ami a betegséget szimbolizálta.

Említette, hogy hihetetlenül kreatív energiákat szabadít fel ez a módszer. Ön szerint pontosan mi ennek az oka?

Számos gyerek érzi úgy, hogy nem fogadják el. Vagy azért, mert rossz tanuló, vagy azért, mert a magatartásával vannak problémák, illetve valamiért kiközösítik. A pszichodráma-csoportokban ezzel szemben megtapasztalja, hogy milyen az, amikor tisztelik, elfogadják, egyenlőnek kezelik. Emlékszem, volt egy kislány, akit az iskolában kiközösítettek. A játék során maga a csoport adott tippeket neki ahhoz, hogyan reagáljon, hogyan viselkedjen.

Ön nagyon sokáig foglalkozott olyan kamaszokkal, akik Franciaországban bíróság előtt álltak. Illetve bántalmazott gyerekekkel. Ki az, aki a leggyakrabban eszébe jut?

Az egyik csoportba eljött egy kislány. Nagyon rossz állapotban volt. Osztályt is kellett ismételnie. Ma már negyvenéves, egy francia iskolában tanít, friss bevándorlók gyerekeinek felzárkóztatásával foglalkozik. Okos, empatikus személyiség.

Az elmúlt évtizedekben sok szülővel és gyerekkel találkozott. Hogyan látja a mai szülő-gyerek kapcsolatot?

A mostani gyerekeknek más a ritmusuk és mások az igényeik, mint a szüleiknek. Gyakran azt érzik, hogy a felnőttek nem értik meg őket. A legjobb, amit szülőként tehetünk, ha bemegyünk abba a térbe, ahol a gyerekünk tartózkodik. Ahogy mi, pszichodráma-vezetők is tesszük ezt a mesék során. Ha a gyereknek van egy kedvenc számítógépes játéka, ismerkedjünk meg vele. Akkor is, ha elsőre ellenállást érzünk a játékkal szemben. Nagyon fontos az is, hogy meghallgassuk és megértsük a gyerekünket. Hogy beszéltessük, amikor és amiről csak lehet, azokról a dolgokról, amik neki fontosak.

Mi a véleménye a virtuális világ jelentőségéről a gyerekek életében?

Szerintem nem szabad hagyni, hogy a gyerek világa egyoldalúan virtuálissá váljon. Kell, hogy legyenek valós barátai, valóságos programjai, beszélgetései. Nagyon fontos lenne az is, hogy a szeressen olvasni. Franciaországban van olyan iskola, ahol ebéd után a tanárok és a tanulók beülnek az osztályba olvasni. Ezen belül nincs kikötés, mindenki azt olvassa, amihez kedve van. Utána sokan rácsodálkoznak, hogy mennyire érdekes az a könyv, amit a kezükbe vettek aznap.

A gyerekek életében a pedagógusoknak is hatalmas szerepük van. Ön szerint egy tanár mitől lehet sikeres ma a munkájában?

Például attól, ha összekapcsolja a tanítást a gyerekeket érdeklő világgal. A filmekkel, a videókkal, az internettel, a YouTube-bal.

Nincs a számítógépnek manapság riasztóan nagy jelentősége a gyerekek életében?

Gyakran arról van szó, hogy a gyerek elmenekül egy másik világba. Például azért, mert a valós világban nincsenek sikerei. A pszichodráma többek között azért is hatékony, mert sikerélményt ad a gyerekeknek, ráadásul olyan élményt, amit utána a valóságban is megélhet.

Köztudottan nagyon sokat dolgozik a mai napig. Jelenleg mi foglalkoztatja?

Az egyik kolleganőm most jött haza Ruandából, ahol az a borzasztó népirtás történt a hutu és a tuci törzsek között. Hét évig tartott pszichodráma-foglalkozásokat elhagyott és árva gyerekeknek, valamint úgynevezett SOS anyáknak. Olyan embereknek, akik elmondhatatlan traumákat szenvedtek el. A munkájának köszönhetően ma már egy ruandai pszichológuscsapat is készen áll arra, hogy pszichodráma-foglalkozásokat szervezzen. Ami a saját munkámat illeti, nemrég fejeztem be magam is egy kiképző csoportot Magyarországon. A következő évben szeretnék még egy vezetőképzőt tartani itthon. Franciaországban, illetve Olaszországban is vannak terveim, de ezek még nem teljesen kiforrottak.

Ajánlott cikkek:

Címlapfotó: Bellai László