énerő családi történet családfa Dudits Dénes dr. Judith Landau intervencionalista függőségFotó: istock/bowdenimages

Mindannyian önálló személyiségek vagyunk, ám ez nem jelenti azt, hogy függetlenek is. Családba születünk, sok-sok generáció alkotta lánc egy apró szemeként, és ahogy fejlődünk, úgy növünk bele számos közösségbe. Nem különülhetünk el tehát másoktól, ahogyan az esetleges függőségünk sem elszigetelten alakul ki. Ez az intervencionista terápia alapgondolata, amely módszer abban segít, hogyan meríthetünk erőt felmenőink sikereiből, hozzátartozóink szeretetéből, feltéve, ha tudunk róluk. KZ írása.

 

Bár elődeink más személyiségek voltak és más körülmények között éltek, mint mi, de az alapvonások átöröklődnek. És bár sokan vannak, akik azt mondják, nincs jó kapcsolatuk a szüleikkel, vagy talán már el is szakadtak egymástól, valójában mindenkinek fontos közösséghez tartozni, és megtudni, honnan jött. Sokszor csak a negatív sztorikat ismerjük, hogy pédául a dédapa elkártyázta a pénzt, vagy hogy a nagyi azért vesztette el az állását, mert ivott... Valahogy a negatív történeteket soroljuk, és ezek a „megoldási minták” öröklődnek át akár nemzedékeken keresztül.

Dudits Dénes, az Első Magyarországi Magán Addiktológiai Egészségközpont programigazgatója szerint  érdemes a gyereknek családi történeteket mesélni, de az említett terápia alapja szerint célszerű a pozitív dolgokra koncentrálni, például arra, hogy a nagyapa vagy dédapa hogyan lett sikeres azután, hogy elvesztette a munkáját, a nagyi hogyan lett a falu cukrásza, miután felnevelte a gyerekeit, de akár azt is hasznos elmesélni, hogy a nagybácsi hogyan vált az alkohol rabjává, majd hogyan hagyta abba egy életre az ivást élt rendes életet. Elődeink sikereiből, vagyis a családunk múltjából mi magunk is erőt meríthetünk, amelyek pozitív hatással vannak életünkre, különösképpen akkor, ha bajban vagyunk, netán valamely függőség rabjává váltunk. Ha tudjuk, hogy dédapánk is hasonló problémával küzdött, de megoldotta, a pozitív minta fog öröklődni, mert beépül az énképünkbe.

„Vagyis nem azt kell nézni, ki tehet arról, ahol tartunk, hogy ki volt akaratgyenge, vagy épp rossz szülő. Foglalkozzunk a lehetséges megoldással!” – javasolja Dudits Dénes szakember. „Ismerjük fel, hogy belekerültünk a káros hullámba - akár nem is a mi hibánkból -, de egyet tehetünk: megtörjük a láncolatot, és a következő generációt megszabadítjuk a tehertől. Vagyis újraírjuk a család történetét.”

Stop a függőknek

Ezzel a módszerrel függőségek is hatékonyan kezelhetők. Ugyanis az elmélet azt is feltárja, hogy a függő személy tudat alatt meg akarja menteni a családot egyéb fájdalmaktól, ezért „kreál” betegséget, problémát, amivel eltereli a figyelmet. „Ezekre a családokra jellemző, hogy intenzív kapcsolat van a tagok között” – mondja a szakember. „A függőség valamiféle fájdalomgócként összetartja a közösséget, amelynek konkrét, jól körülhatárolható feladata van: valakit meg kell menteni.”

„Járt nálam olyan ember, aki már a nyolcadik alkalom után absztinens lett annak köszönhetően, hogy volt hova visszanyúlnia. A családja folytatásaként olyan képe volt magáról, hogy képes küzdeni” – számol be egy örömteli eredményről Dudits. Azt is elmondja, hogy világszerte az intervenciók nagy része sikeres: tíz családból hét esetében sikerül elérni, hogy a függő rokon kezelésre menjen. De ha a fő cél olykor nem is jön össze, már az eredmény, ha a családtagok másként tekintenek egymásra.

„Egy aktív szerhasználó nem akar leszokni – szögezi le Dudits Dénes –, a korai szakaszban semmiképp. Magyarországon ehhez képest az az elterjedt szemlélet az addiktológiában, hogy várjuk meg, amíg maga jelentkezik kezelésre. Én úgy vélem, hogy ez az út sokaknál nem járható, hiszen ha várunk, azzal az illető élete kerül veszélybe. Ne felejtsük el: a kemény függőség az élettel összeegyeztethetetlen tevékenység! Nemcsak az egészségügyi következmények, de az ittas vezetés, a túladagolás vagy akár a szívinfarktus nagyobb kockázata miatt. Vagyis az egyetlen reményünk abban lehet, hogy az illető minél előbb eljut terápiára.”

De mi is az intervencionizmus?

És itt következik az intervencionizmus egyszerű, mégis zseniális felismerése: a függő személy környezetéből kell erőt meríteni. Ha összefognak rokonok, barátok és kollégák, akkor talán rávehető az illető, hogy legalább megpróbáljon „kiszállni” a függőségéből. A dolog a gyakorlatban úgy történik, hogy az intervencionista szakember megszervez egy találkozót, ahova meghív mindenkit, aki bármilyen módon meghatározó a páciens életében. „A cél egyelőre nem az, hogy leszoktassanak, meggyógyítsanak valakit, hanem az, hogy kezelésbe juttassák. A legnagyobb erő ehhez a családban rejlik: a családtagok képesek lehetnek hatni a szerettükre, és elérni, hogy akarja a változást, de legalábbis hajlandó legyen az első lépést megtenni.”

Ehhez tudni kell, hogy a szerhasználatot a környezet mindig korábban azonosítja problémaként, mint maga a függő (bár adódnak esetek, amikor a család nem akar szembesülni, és ezért bagatellizál). „Márpedig az alkohol egyfajta domesztikált (megszelídített – A szerk.) kábítószer, méghozzá abból is a legveszélyesebb” – állítja Dudits Dénes.

Az intervencionista tehát először is kiválasztja a szerinte legbefolyásosabb embert, ő hozza létre a családi védőhálót. Fontos, hogy itt nem szűken véve beszélünk családról, inkább közösséget értünk ezalatt. „Lehet ott apa, anya, feleség, testvér, barát, orvos a közösségből, egy politikus, egy üzletember, akire az illető felnéz...” – sorolja Dudits. „Emlékszem, amikor egy apa összeszedte mindazokat, akik referenciaszemélyként funkcionálnak a fia életében. Felkészítettem őket az első találkozásra. Elmondtam nekik, hogy a feladatuk csak annyi, hogy fejezzék ki az aggodalmukat, a szeretetüket. Mondják el, hogy érzékelik a problémát, azt, hogy az illető már nem az az ember, akinek megismerték. Még fontosabb, hogy megerősítsék: szeretnék, ha újra közéjük tartozna, és ezért kérik, hogy fogadja el a kezelést.”

Lényeges, hogy ekkor ne helyezzék nyomás alá az illetőt, csak úgynevezett énközléseket tegyenek. A problémát határozzák meg, és mondják el, mit remélnek a dologtól. Dudits Dénes szerint ez így sokkal hatásosabb, mint ha a családtagok egyesével próbálnák meggyőzni rokonukat. „Négyszemközt mindig a függő nyer” – foglalja össze a szakember.

Ha azonban mindenki jelen van, aki fontos az illető számára, akkor látva a hatalmas összefogást, és azt, hogy mindenki ismeri a helyzetét, könnyebben beadja a derekát. Ugyanakkor lényeges, hogy a „főszereplő” ne érezze magát sarokba szorítva. Előre tisztázni kell vele, hogyan fog kinézni az összejövetel, kik lesznek ott. Biztosítani kell róla, hogy ha nem megy el, akkor is megtartják a találkozót. Ez általában hatni szokott.

Elmélet a módszer hátterében

Ez azonban csak a módszer praktikus része. A hátteret egy nagyon érdekes elmélet adja. Eszerint a jelenben – például - ivó ember voltaképpen csak félig-meddig iszik saját akaratából, valójában egy hosszabb távú családi sorsot követ. A módszer megalkotói úgy tartják, hogy a függőség kialakulásának előtörténete körülbelül öt generációra vezethető vissza. Vélhetően élt az adott családban egy ember, akit trauma ért, de nem tudta hatékonyan kezelni azt, és elkezdett inni. Az ő hibás „problémamegoldási” mintája továbböröklődött generációról generációra. Ezeknél a családoknál kimutatható, ahogyan a függők száma folyamatosan növekszik, a tendencia kicsúcsosodik, aztán elhal. A jelenben a feladat az, hogy ez az elhalás minél előbb következzen be, vagyis sikerüljön blokkolni a káros tendenciát.

Bár a dr. Judith Landau (link angol nyelvű) – amerikai terapeuta - által kidolgozott intervencionista szemlélet több évtizedes múltra tekinthet vissza, és komoly eredményeket sikerült vele elérni a függőségkezelésben, itthon nem honosodott meg. Most azonban változhat ez, merthogy Dudits Dénes feltett szándéka itthon is alkalmazni a módszert. Ennek érdekében rövidesen az Amerikai Egyesült Államokba utazik, hogy megszerezze az ehhez szükséges szakképesítést.